Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - Kicsi Sándor András: A hagyományos népi okcentrikus betegségszemléletről

Az ijedés normális reakció valóságos veszély esetén (a veszély jelzése fokozott vegetatív és mozgásos működést válthat ki), vélt veszély esetén azonban abnormálisnak minősülhet. Az ijedés a mai magyar népi gyógyászatban az egyik legtipikusabb betegségek és az egyik leggyakoribb gyermekbetegség (Oláh, 1986a, 136—7). Az ágybavizelés is tekinthető önálló betegségnek, de betegség tünetének vagy következményének is (akárcsak a hányás vagy a köhögés), illetve egyszerűen csak rossz szokásnak, amilyen például a körömrágás, az ujjszopás vagy az orrtúrás (ilyesféleképpen ítéli meg Vasas [1985, 51] is). Önálló betegségnek tekintve kriteriális tünete az önkéntelen bevizelés, többnyire és tipikusan éjjel, alvás közben. Leggyakrabban pszichoszociális kóreredetre vezethető vissza, de organikus betegség is lehet az oka. Minthogy a beteg máskülönben egészségesnek minősül, önálló betegségnek is számíthat. Berde szójegyzékében (1940, 259—290) számos magyar nyelvjárási szót említ ágybavizelő jelentéssel: agglamos, húgyos, húgyos-gangalos, húgyos-kanta, húgyos-lamos, lamos, lomos, de a szapul igének is van „ágybavizel" jelentése (1940, 284). A magyar nyelvjárásban „ruhájába, ágyba vizelő gyerek" jelentésűek a hugyos, húgyos, húgyos-candra, húgyos-peták és húgyos-posztó alkalmi összetételek (Lőrinczy, szerk., 1988, 1020). Mórocz István közlése Pápáról: „lamos: így szokták csúfolni az olyan gyereket, aki éjjel alája hugyozik. Hugyos, lamos, tobákos, éjjel szapul, nappal mos" (1887, 527, idézi Szinnyei, 1893, 1284). Mindkét betegség megtalálható például (előbb az ijedtség, utána az ágybavizelés oldalszáma) Alfalukban (Lábadiné, 1984, 286—7 és 292—3), Detrehemtelepen (Keszeg, 1981, 110 és 106, 110), Esztelneken (Gazda K., 1980, 42), a bukovinai magyarságnál (Bosnyák, 1984, 38—40 és 10), Kalotaszegen (Vasas, 1985, 72—4, 156 és 51—2, 152), Karancskeszin (Fejős, 1985, 212 és 209), Magyarózdon (Horváth, 1980, 76—77, és 89— 90), Szatmárban (Makay & Kiss, 1988, 54—64 és 70—71), Szentgálon (Vajkai, 1987, 153 és 151) és Tetétlen környékén (Liszt, 1906, 11—4 és 24), de számos más gyűjtésben vagy csak az egyik, vagy egyik sem szerepel. Pápai Páriz Ferenc a gyerekek bevizeléséről azt tartotta, hogy „idővel magától megszűnik" (1984, 259; inkább csak a felnőtteknek javallott sokféle módszert, [1984: 259—260], s az ijedezésre is jóformán csak mézet ajánlott [1984, 336]). Ágybavizelés ellen páratlanul sokféle, bizarr népi gyógymódot sorol fel Berde Károly (1940, 179; utalásait többnyire elhagytam): „A privigyei hiedelem szerint az ágybavizelő gyermeket kemence-seprűvel kell megverni, meggyógyul tőle. Az is használ, ha karácsonykor a kanász által hozott nyírfavesszővel verik meg. A Balaton vidékén a sírásó a koporsóeresztő kötéllel megveri a fenekét. Besenyőtelkén (Heves megye) az ágybavizelő gyermekkel sült egeret etetnek meg. Páratlan gyógyeljárás dívik Nagyidán. Eszerint az ágybavizelő beteg felmászik egy fára s onnan defekál le. Minél magasabbról, annál inkább használ. Szendrey [Zsigmond] említi, hogy néhol az ágybavizelő a vele azonos keresztnevü ember nyitott sírjába vizel, vagy az ágybavizelő gyermek viseletébe beleszúrnak egy, a kerítésből kihúzott karót. Szilágysági tanács: »Lopj a vízimalomból egy zsákról egy madzagot úgy, hogy azt senki ne vegye észre, kösd azt a gyermek derekára; nem pesel oda.« Sárándon (Czimmer Anna gyűjtése szerint) »csikóléppel« is próbálkoznak. Mikor a ló ellik, mielőtt a csikó az orrát kidugja anyja hüvelyéből, előbb megjelenik a »lép«-e, ami kb. tenyérnyi, vagy nagyobb. Ezt megszárítják, porrá törik, dobozba téve megőrzik és borban adják be a betegnek. Désen a »dísznó gyűrűjét« (végbélnyílása gyűrűje) megsütik és megetetik a beteggel, valamint a disznó levont körméről itatnak rá pálinkát." Versényi György ezt közli