Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - Kicsi Sándor András: A hagyományos népi okcentrikus betegségszemléletről

Berde, aki talán nem figyelt eléggé az éppen az ő korában felgyorsult betegségszemléleti változásokra, a magyar népi betegségszemléletet okcentrikusnak minősítette. Szerinte mind a betegségnevek, mind a diagnosztikai eljárások elsősorban (bár nem kizárólag) kóroktani egységeket adnak meg (1940, 69, 84, 95). „Az igazi népi kórjelzésben nem az alaktan, nem a tünetek és nem is a kórlefolyás adatai játsszák a legfontosabb szerepet, hanem a kórelőzmény és annak is az az egyetlen pontja, ami a betegség származására vonatkozik" (1940, 84). Ráadásul a modern orvostudomány által különválasztott sokféle betegség „a népi pathologia szerint egységet alkot, mert azonos az eredete és azonos elven alapszik a gyógyítása" (1940, 96). A Berde által felsorolt jellegzetességek némelyike eltűnőfélben van; ilyen a (vélt) okoknak a betegségek azonosításában és leküzdésében játszott domináns szerepe, továbbá a betegség (vélt) oka és gyógymódja közvetlen összekapcsolásának számos esete. A továbbiakban a betegségszemléletnek okcentrikusból tünetcentrikusba változására említek néhány példát, kiegészítve a hiedelemrendszerbeli változások fontosabb nyelvi velejáróival. A magyar népi betegségszemlélet a XVIII. századtól kezdett okcentrikusból tünetcentrikus lenni, amikortól az orvosi szakirodalom is szélesebb körben kezdett terjedni a nép között (Hoppal & Törő, 1975, 16). Ezt a feltevést látszik megerősíteni az is, hogy a XVIII—XIX. században vált számos betegségokozóból eredő betegségnév szitokszóvá (Galgóczi, 1981). Az ok- és tünetcentrikus szemlélet találkozásának szép példája található egy 1837-ben megjelent doktori disszertációban, amelynek szerzője a Somogy megyei Ladból származó Kremzir Mózes, a címe pedig Némelly magyar nép-gyógyszerek bíráló vizsgálata. A korabeli orvos tünetcentrikusan igyekezte értelmezni a népi, okcentrikusan az azonosított betegséget: „Ködcsömör (köldökcsömör, bélgörcs, kólika): kömény mag vagy gyenge foghagyma rágása. Az a' szélkólika, ez a' giliszták ellen jó. Melegített fazékfedél, só vagy zab a' köldökre, általában jók. Jegyzés. A' kisdedeknek hirtelen támadt megigézésnek nevezett és kurutyolók által ólom vagy viaszöntéssel, szenes vízzeli mosdással, tisztes fű (Stachys erecta) fövetébeni fürösztéssel orvosoltatni szokott, bajai nagyobb része nem egyéb, mint ködcsömör" (idézi Bugyi Balázs, 1979, 316, és szintén Bugyi nyomán, de másképp Hoppal & Törő, 1975, 25).

4 Szokás hangoztatni, hogy a szenes víz és a tisztesfű „főzete nálunk már ősidőktől fogva a szemverés és megigézés ellen hathatós szernek tartatik" (Temesváry, 1899, 76, és 108). A mai magyar népi gyógyászatban mind a tünetek, mind az okok szerinti azonosítás- és elnevezésmód szerepel. Ez óhatatlanul keresztbeosztályozásokra, lefedésekre vezet: ugyanazt a betegséget olykor a tünete alapján az egyik, (vélt) oka alapján egy másik kategóriába sorolják. Hasonló jelenségre reagál népi módon Gazda József egy nagysolymosi (egykori Udvarhely megyei) adatközlője, egy 1917-es születésű asszony, aki szerint „azelőtt a vakbélgyulladásnak azt mondták, hogy bélpoklos" (1980, 216). Ugyanő a reuma (reoma) elleni és 4 Népi, elsősorban okcentrikusan azonosított betegséget (jelen esetben az igézést) hasonló módszerrel (de ezúttal más eredménnyel) már Pápai Páriz Ferenc is igyekezett értelmezni: „A gyermekek forrázását, amelyet köznévvel igézetnek hívnak, ami illeti, minthogy ez a feje lágyán adja ki magát, onnan vagyon, hogy az igen fehér, lüktet" (1984, 396). Az ilyen típusú értelmezési kényszer manapság némely néprajztudóst késztet arra, hogy például a váltott gyerek hiedelmét vízfejűséggel, a víziborjúét pedig vetéléssel magyarázza (Kicsi, 1988, 80).