Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)
TANULMÁNYOK — ARTICLES - Kicsi Sándor András: A hagyományos népi okcentrikus betegségszemléletről
népi rendszerek gyakran a betegség megjelenésének az okát keresik, az egyedi eseményét, nem pedig a betegség típusának patogenezisét (Frake, 1980, 72).) Sok esetben tehát tulajdonképpen választás kérdése, hogy tünet vagy ok alapján azonosítjuk-e a betegséget. A népi gyógyászat kidolgozottabb rendszerei kész mechanizmusokat kínálnak a választásra, általában valamelyik szempont dominanciájával, s ilyen értelemben beszélhetünk tünet-, illetve okcentrikus betegségszemléletről. Berde Károly (1940, 95—6) a magyar népi dermatológia vizsgálatakor figyelt fel arra, hogy betegségneveink egy része (szemölcs, tyúkszem), kóregységet, más része (ijedés, hűlés, csizmatörés) a kórszármazás mikéntjét jelöli. Gyakran ugyanaz a betegség kétféleképpen is nevezhető: az, ami a tünete szerint tyúkszem, oka szerint csizmatörés lehet. Mindamellett a tyúkszem és a csizmatörés általában nem fedi egymást. Berdénél is külön szerepelnek a „Csizmarágás, csizmatörés" (1940, 186) és a „Tyúkszem, szemölcs, fökény, varjúszem, kinövés" című fejezetben (1940: 253). Vasas Samu kalotaszegi gyűjtésében szintén elkülönül a „bőrkeményedés (tyúkszem)" (1985, 57) és a „csizmarágás, csizmatörés" (1985, 58—9) címszó, jóllehet a bőrkeményedés okai között első helyen a nem megfelelő lábbeli (1985, 57) áll. Az, amit Berde a magyar népi dermatológiáról megállapított, bizonyos fokig érvényes a népi és a hétköznapi betegségszemléletre: a betegségeket kétféleképpen — tüneteik vagy okaik szerint — azonosítjuk és nevezzük el. A magyar népi gyógyászat regionális változatossága ellenére szemléletében, főbb vonásaiban, változásainak tendenciáiban végső soron egységes rendszer. Ugyanakkor nem alkot zárt rendszert: fokozatosan új elemek épülnek bele. A hivatalos orvostudománytól való elválása óta elsősorban az utóbbiból integrálódtak át ismeretek a népi rendszerben. A változatosság egyik fő oka éppen az integrálódás eltérő mértéke. Altalánosságban elmondható, hogy a népi kórformák (például Vasas Samu 1970-es évekbeli állapotokat regisztráló kalotaszegi gyűjtésében) egyre inkább azonosíthatók az orvostudomány által nyilvántartott betegségekkel. Ha a népi gyógyászati rendszerek univerzáliái és tipológiája kellőképpen lennének kidolgozva, a magyar jellegzetességeket (köztük a változásokat is) néhány jeggyel fel lehetne vázolni. Ilyen jegy lehetne például, hogy a magyar népi gyógyászatban nincs különösebb jelentőségük a betegségek vélt előjeleinek (álmoknak és természeti jelenségeknek, bár mindkettőt kapcsolatba hozták a betegségekkel is, az utóbbiról szól Oláh, 1986b). A magyar népi gyógyászat általános jellemzésekor máig olyasféle, inkább a korábbi állapotokra érvényes általános megállapításokra hagyatkozhatunk, mint amilyeneket Berde tett, aki szerint egyrészt a gyógyeljárások dominálnak a gyógyszerekkel szemben, másrészt ezek az eljárások a (vélt) okokhoz igazodnak a népi kóroktani gondolkodás szerint: „A kórszármazás mikéntje írja elő és szabja meg a gyógyeljárás mikéntjét" (1940, 116). 3 Ráadásul az olyan müveletek, mint az öntés és a mérés, egyaránt szolgálhatnak diagnosztikai és terápiás célokat (Berde, 1940, 90—92, 94—95; az öntésnek ismeretes ártó változata is, lásd Berde, 1940, 59—60, Horváth, 1980, 56, 70, Liszt, 1906, 15—16). 1 Kovács Endre az 1970-es évek második felében Doroszlón gyűjtötte azt az elterjedt (feltehetően névmagyarázó) hiedelmet, amely szerint „A tyúkszem az úgy keletkezik, hogy ahun a baromfi iszik, ott pancsúnak, vagy kezet mosnak abba a vizbe, és attú kapni meg a tyúkszemet" (1982, 104). Ennek megfelelően kezelésére „szalicilt kevernek a tyukzsirba, avva kenyik" (1982, 226). Oláh Andor számos hasonló példát hoz az „analógia elve" (1986a, 160—1, 169) és a szemölcs (1986a, 178—186) tárgyalásakor.
