Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - Sinkovics József: Szérumszerencsétlenség 1950 — Emlékirat

gamban bűntudatot: szégyent és részvétet igen, de bűntudatot soha nem éreztem vagy ismertem be. Továbbá, hogy „Faragó professzor június 3-án (!) előttem kijelentette, hogy a hatóságokat már értesítette". Ez a június 4-ei eseményekre való hivatkozásom volt; mégis mintegy elírásként a szövegbe belecsempészték a június 3-ai dátumot. Azon a napon nem is láttam Faragót, Lindist, Pusztait és Markost; vádlott-társaim jegyzőkönyveiben sehol sincs utalás vagy említés olyasmiről, hogy ők velem június 3-án találkoztak vagy beszéltek volna. Ez az álnok jegyzőkönyv az, amelyet úgyszólván öntudatlan állapotban írtam alá. A június 14-ei dátum arra vall, hogy kihallgatásom az általam becsült öt nap helyett nyolc napig tartott! Ez az a gálád, hamis jegyzőkönyv, amelyet A. GY. követelt, s amire A. GY. vádiratainak rám vonatkozó hazug kitételei hivatkoznak. Beleegyezésem és aláírásom nélkül védőügyvédem később mégis elhelyezte a beszédének egy sokkal részletesebb, első személyben az én nevemben általa írt változatát a felmentésért folyamodó periratok között. Stílusát, szövegezését, némely személyes állítását sohasem fogadtam el. Ma megértem, hogy kétségbeejtő helyzetemben Zempléni ügyvéd úr így kívánt irántam rokonszenvet kelteni a népi ülnökben és mindazokban, akikre az ítélethozatal terhe az ügyemben hárult. Visszaemlékszem a Kisfogházra. Ott egy napon a földszintről feljött a zárkámba két pribék, akik az ügető séták alatt már előzőleg megrugdaltak. Rugdostak és ököllel ütöttek: „Ez még itt is rongálja a nép vagyonát!" Ez volt a büntetésem a poloskák szétmázolásáért a falon. Falnak vetettem a hátam, és állva maradtam, de csontjaim sajogtak és orrom vére csepegett az ezután következő ügettető séta alatt. (Akkor azt idéztem fel, hogy „Hadnagy uram, hadnagy uram! Piros vér foly a mentére. Ne bándd, csak az orrom vére. Hadnagy uram, hadnagy uram! El ne essék itt az útban!"). Mire a zárkámba visszaértem, Mezei azt kimeszelte. Mezei biztos, hogy kettős játékot űzött. Hogy élve maradjon (nem tudom, de remélem, hogy túlélte, 1956-ban kiszabadult és elmenekült) és több élelemhez jusson, kiszolgálta az ÁVÓ-t, de nekünk mégsem ártott. Ő oktatott ki, hogy ha a séta alatt megrúgnak, soha el ne essek: „akkor arcodba, vesédbe és tökeidbe rúgnak". Azon az estén hangtalanul félrehúzódott a zárkaajtóm ablakának (rekesz) a retesze. Megjelent Mezei keze, (amit már megismertem), s egy sercli kenyeret és egy kocka marmeládot helyezett el ott. A San Diegó-i állatkertben tolult fel az emlékezet mélyéről harminc év múltán ez a jelenet. Ott az őr egy állat ketrecébe a rekeszen keresztül ételt adott be. Az állat a ketrec mélyéről előugrott, néhány harapással felfalta az ételt, és visszahúzódott a ketrec fenekére. Úgy tudtuk, hogy a Kisfogházban az őrség agyonvert egy embert. Az a csoport ügetett, amelybe Markos Gyuri tartozott. Az őrök kirángattak egy embert a sorból, leütötték, rúgták és taposták. Mi lettünk volna a következő csoport, és a folyosón a falhoz fordulva álltunk a parancsot várva, hogy „jobbra át, nyomás lefelé"! Kavarodás támadt, ahogy a szitkozódó őrség az előző csoportot a zárkáiba visszazavarta. Amikor az udvarra jutottunk, onnan a lábainál fogva egy embert húztak ki, aki vércsíkokat hagyott maga után. Mezei szerint Jarinának(?) hívták, s a verésbe belehalt. A verést azért kapta, mert az őrség szerint leköpte Sch. elvtárs emléktábláját. Az udvar falán volt ez az emléktábla; azt hirdette, hogy az előző rendszer itt végezte ki Sch. elvtársat. Alföldy professzor úr 1954-ben előttem és mások előtt is kijelentette, hogy a szerencsétlenség okát nem szűrési hibákban látta. Elfogadta Erdős doktor magyarázatát, miszerint emberi szérummal színültig megtöltött üvegedény alján a tetanuszspórák szobahőmérsékle-