Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)

BARÁTOK, MUNKATÁRSAK, TANÍTVÁNYOK — FRIENDS, COLLEAGUES AND DISCIPLES - Magyar László András: Agrippa szatírája az orvosokról

dalmi szövegek mellett az ókortól kezdve megjelent — mint már utaltunk rá — a szónoklattani irodalomban is: mégpedig a declamatio műfaján belül. Ez a rhétorikai gerne azonban a császárkor elejére részint irodalmi,

36 részint s inkább iskolai műfajjá vált.

37 A későbbiekben diákok s felnőttek egyaránt a hagyományos — főképpen Quintilianus, illetve az idősebb Seneca által összegyűjtött — példákon tanulták a rhétorika mesterségét

38 s ennek folyamatossága nem csak a latin kultúrájú nyugaton, hanem Bizáncban is nyomon követhető.

39 Egyebek közt tehát az orvos-ellenes declamatiok is irodalmi-oktatási céllal (a kettő ekkoriban nehezen választható szét) íródtak, vagyis tartalmukat elvileg nem kellett komolyan venni. Am ebben az esetben mi ad magyarázatot az Agrippa szatírái által keltett s az írót heves védekezésre késztető felháborodásra? A kérdésre többféle válasz is adható: a számomra legkézenfekvőbb magyarázat az egyetemek, vagyis a tudományos testületek korabeli megerősödésében lelhető meg. Az egyetemek, mint az ócsárolt disciplinák szakmai képviseletei — effélék a 13. századig nem szakmai, hanem legföljebb városi szinten léteztek — nem tűrhették létalapjuk kétségbe vonását, hiszen — ahogy Moldova György írja — „Egy hivatal mindent elismerhet, kivéve azt, hogy fölösleges". Nem véletlen, hogy nem az egyházi vagy világi hatóságok tiltották be Agrippának ezt a művét, hanem a Sorbonne és a Löweni Egyetem, sőt ők voltak azok is, akik magát a szerzőt is megpróbálták tönkretenni. (Megjegyzendő azért, hogy a nevezett egyetemek ebben az időben is erős egyházi befolyás alatt álltak s hogy a De vanitate a szerzetesekkel és papokkal sem bánik kíméletesebben, mint az orvosokkal!) A másik magyarázat Agrippa tudományos „helyzete" lehetett. Jóllehet Agrippa magát orvosnak vallotta, végzettMedizin und Krankheit in der Epigrammen der 16. und 17. Jahrhunderts. Bonn, Borengässer, 1987., Kazhdan, A.: The image of the medical doctor in Byzantine literature of the tenth to twelfth centuries. In: Scarborough, J. (ed.): Symposium on Byzantine Medicine. Washington, 1985, 43—51. Margalit, D.: Physicians and drugs in satirical literature of the 12th

—14th century. Koroth. 3. (11—12) 561—583. 1966. május., Mazzini, I.: Le accuse contre i medici nella lctteratura latina antica e il loro fondamento. In: Galeazzi, O. (ed.): Medicina e storia. Vol. 1. Ancona, 1986., Pady, D. S.: A London medical satire of 1607. Journ. of the Hist of Med. and All. Sc., 1978. jul. (3) 33. 409—416., Pedicino, V.: La medicina e i medici nel teatro comico spagnola del secolo d'oro. Pag. Stor. Med. 8. (3) 26—31. 1964., Philström, I.: Le médecin et la médecine dans le théâtre comique français du XVIIe siècle. Uppsala, 1991. (Acta Univ. V. 47.), Rosenheim, E.: The satirists' war on medicine. Illinois Med. J. 129. 48—54., 1966., Silvette, H.: The doctor on the stages: medicine and medical men in seventeenth century England. Ed. by Francelia Butler. Knoxville, Un. Tennessee Press, 1967., Szállási, Á.: Az orvos alakja a magyar szépirodalomban. Comm. Hist. Artis Med. 42. (1967) 163—185., Waterson, K.: Heaters and patients in Moliére's theatre. Med. Herit. 1986. Nov-dec. 2 (6) 462—468., Winau, R.: Von Bild des Arztes in der Literatur. In: Porträt 2 — Der Arzt. Graphische Bildnisse des 16—20. Jahrhurderts aus dem Porträtarchiv Diepenbroick. 17. 12. 1978—18. 2. 1979. 49—61. A kérdés régebbi irodalmához pedig: Ploucquet, Guilielmus Godofredus de: Literatura medica digesta... Tubingae, 1809. Tomus III. 44. illetve 90— 91. Norden, Eduard: Die antike Kunstprosa. Stuttgart, Teubner, 1958.1. 277. PWR Suppl. 7. (Kroll, W.) 119. col. A császárkorban a szónoklat jogi és politikai funkcióit elvesztette és oktatási-irodalmi célú műfajjá vált: elsősorban a declamatio virágzott. A császárkor már az ún. „Konzertredner"-ek kora. Petrarca és Beroaldo is ennek a szónoklatmüvészetnek az örökségéből élt. Seneca the elder: Declamations. Tr. et ed. by M. Winterbottom. Cambridge

—London, Cambridge Un. Press

— Heinemann, 1974. VII. Bár mutandis mutatis, hiszen Bizáncban pl. Quintilianus a hetedik századra a tananyagokból teljesen eltűnt. Wilson, N. G.: Scholars of Byzantium. London, Duckworth, 1983. 20.