Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)

Szentgyörgyi István: A kémikus Görgey

tanítványt mestere hamarosan megkedvelte, később pedig, látván küzdelmeit nehéz anyagi körülményei között, lakásába befogadta, asztalánál vendégül látta. Görgey nem sokat közölt e korszakáról, azonban levelei némileg megismertetnek bennünket a prágai időszakban kialakult gondolataival, érzéseivel, tevékenységével. Eredményeiről pedig bizonyítványa és egyetlen tudományos dolgozata számol be. Idézzük itt bizonyítványának egy részletét [3]: „...a vegytani előadásokat igen szorgalmasan járta s a nyilvános vizsgálat alkalmával kitűnő osztályzást (Vorzugs Classe) kapott. " „...a kinek ésszerű életczélja van, azaz egy czélja, jónak lenni és jobbá, tökéletesebbé válni — az lépjen bár akármely pályára, mely hívogatóan int feléje — czélt fog elérni. Önállóságot és vagyont szerezni — ezek mellékes dolgok és megjönnek magától, mihelyt az ember, híven föltett szándékához, a maga hatáskörében azt cselekszi, amit kell. " Eddig leélt éveiben nem sok embert fogadott szívébe, azonban testvéreit, azok közül is öccsét, kivel szemben szinte szülői felelősséget érzett nagyon szerette. A velük töltött rövid szabadságok kivételes élményszámba mentek. Azonban volt valami, ami Prágában testét, lelkét megbéklyózta, és 1846 októberében bejelentette távolmaradását a karácsonyi családi összejöveteltől [3]. „Bocsássanak meg érte mindnyájan, kik szeretnek, hogy még az ő baráti viszontlátásuk kedvéért is csak kényszerítve vonnám meg időmet attól a tanulmánytól, mely ellenállhatatlan vonzással fogva tart: mely már oly sokat eligazított bennem, és melynek valóban lelkem nyugodalmát köszönöm. " Félt, hogy rokonai, testvérei (öccse kivételével) nem értik, és nem érthetik meg azt az érzést, amely erre a lépésre indította, és magyarázólag hozzáfűzte leveléhez: „Mint minden más exaltait emberéi is, az én életnézeteim nevetségesen rosszul illenek belé a köznapi életbe: de hiszen az életem sem ilyen. És ha nem csal hitem en-magamban: befejezni sem fogom azt mindennapi módon... " Teljesen rabja lett új hivatásának: boldogságát meg szeretné osztani valakivel. Öccsének, Istvánnak írt, kérte, hogy tartson vele e tudománya művelésében [3]: „...biztosan ígérek neked új, örömteljes életet, tevékeny hatáskört és az emberi élet legtávolibb határáig tartós, zajtalan, de nemes lelkesülést! " Testvérét sikerült meggyőznie, aki válaszában ezt közölte is. És ekkor megint megcsodálhatjuk Görgey kivételes önelemző készségét és azt a szigort, amellyel minden gondolatát, cselekedetét ellenőrizte. Amikor István levele megérkezett az ifjúi hév lendületes beleegyezésével, visszavonta hívó szavát, amelyben talán több volt az önös érzés, mint amennyi előny öccsének származhatott volna, ha pályát változtat [3]: „Akartam: nem állni elszigetelten az életben s a törekvésben. Akartam: egy engem boldogító gondviselést vállalni egy lény irányában. Akartam: magamnak a haladást a tudományban megkönnyíteni az által, hogy kötelezettséget vállalok téged beavatni abba. " Tanárával, Redtenbacher-ral viszonya eszményi: e kiváló férfiú, Liebig tanítványa, aki 1849-től a bécsi egyetemre került tanárnak, és a szabadságharc utáni kritikus időkben is messzemenően kiállt a magyar ifjakért, talán Görgey hatására fogadta szívébe magyar hallgatóit, közöttük Than Károlyt, akikkel mindig különös szeretettel foglalkozott. Hálás tanítványától olvashatjuk [3]: „Eredményeim még nagyon szerények. És éppen ezért tisztán érzem, hogy mindent egyedül e férfiú humánus és részvétteljes szívének köszönhetek, mely nem aszott ki más tudósok példájára a tudomány mívelése közben, hanem ellenkezőleg általa maradt meg épnek és üdének... Vajha az a kevés, a mit én lendítek a tudományon, neki is örömére válna! " Már két éve élt Prágában, amikor tanára hozzásegítette egy egyetemi álláshoz — „segédtanári" kinevezéshez — Lembergbe. Nem nagy lelkesedéssel készült azonban az