Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)

Szentgyörgyi István: A kémikus Görgey

alapítványi hely (ingyenhely), s e véletlen döntött sorsáról. Nem vágyott erre a pályára, a családi körülmények azonban kényszerítették. A koraérett gyermekember atyjához írt levelének következő sorai némi fényt vetnek gondolkodására [6]: „Ha Tullnban találkozik alkalom, akkor katona akarok lenni; ellenkező esetben a filozófiát akarom végezni, és ezután egyik vagy másik tudós szakmára határozni el magamat... Ez az én szilárd, rendíthetetlen elhatározásom. " 1832. november 23-án lépett be a tullni utászkari intézetbe, ekkor kezdődött meg 12 és háromnegyed éves katonai szolgálata, amelynek első kilenc éve alatt még a szülői házat sem látta. Távol az otthontól nem volt könnyű az élete egy szegény ifjú nemesnek, amikor mellette bajtársai a fiatalság könnyelmű, vidám életét élték: éppen hogy a legszükségesebb „külsőségeket" (ruházat, fegyverzet stb.) tudta megteremteni magának. Hallatlan önfegyelemmel, önmegtartóztatással élt. Húsz évesen írta [6] „...több mint 6 esztendő óta hozzá vagyok szokva, vacsorára semmit, reggelire pedig egy darab kenyeret enni. " Nem tudni, hogy e nehéz időkben juttatott-e számára az élet boldogságot. Ha az élet nem is, ő önmagának mindenképpen. Életeleme volt a harc, minden boldogsága a győzelem, és ezt a harcot — önmagával vívta. E harc — melynek stratégiáját a matematika szabályai szerint és az egzakt tudományosság szigorával szerkesztette — napról-napra juttatta győzelemhez, amely mindenért kárpótolta. Amellett, hogy kiváló szellemi képességeit állandóan próbára tette és matematikai szorgalmi tanulmányokkal, testét-lelkét egy mindent legyőző akarat igájába hajtotta, hogy végül is kialakuljon mennyiségileg is jól képzett, ugyanakkor az igazság keresésekor rendíthetetlen szigorral és logikával gondolkodó egyénisége. Tudta, hogy egyes elméleti tantárgyakban már zavarba hozhatná oktatóit, azonban a főhadnagyi kinevezés érdekében kerülte az összetűzéseket. 1841-ben kelt levelében olvashatjuk [6]; „Jelszavam: tanulni magamnak, s vizsgáztatni tanáromnak. " Amikor Tullnban végzett, többek között a következőket írták jellemzésül [6]: „Magaviselete igen jó, hibái nincsenek, természetes képességei jelesek, buzgósága és szorgalma ernyedetlen. " Az iskolai évek befejezése után következett a garnizon-élet, amelynek életformájától megcsömörlött. [3J: „...nekem csak heverészni, másokat szekírozni és magamat másoktól szekíroztatni volt szabad ebben a szép, lagymatag, unalmas békeidőben. " Apja halála után leomlott az utolsó erkölcsi kötelék is, amely még a katonasághoz kötötte: eldöntötte, hogy leszerelése után egyszer és mindenkorra megválik a katonai pályától. Bátyjának, Guidónak írta [3]: „Indító okaim: mostani pályám elleni mély ellenszenvem... — hol első kézből kapom minden piszok bűzét az orromba, s a hol tulajdonképpen csak arra való vagyok, hogy azt én is megemésszem — elképzelhetetlen fokra hágott. " Egyénisége, amely mindennek a megfogható lényegét kereste, hogy az igazságot megismerje, nem tűrte az ellentmondásokat — a saját életében. De nem tűrte a máséban sem, ha az a másik élet valamilyen kapcsolatba került az övével. A jó stratéga maga választja meg a terepet az ütközetre, és ha a harcot eldöntő fegyverek nem állnak rendelkezésére — elegánsan visszavonul. „ ...vágyódásom egy tevékenyebb, szabadabb élet után, olyan viszonyok után, melyek nem kényszerítenekfölebbvalóim közül az olyanoknak is, kiket megvetni van okom... a tiszteletnek külső nyilvánításával hódolni és igen gyakran a legnemesebb erőimet az ő oktalanságuknak vagy rosszakaratuknak áldozni föl. " [3] Számba véve az adottságokat, olyan területet keresett, ahol a birtokában levő eszközökkel eredményt érhet el. Amikor bátyja, Guidó értesült elhatározásáról és annak indokairól,