Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)

Antall József: Egy évszázados per — A Görgey-kérdés tegnap és ma

és ez a Görgey-kérdés megítélésénél különösen fontos — a másik tábor elképzelései, a személyét érintő vélemények még akkor sem jelentenek bizonyító erejű forrást, ha a kortársaktól származnak. Görgey véleménye egy orosz uralkodó elfogadásáról egy osztrákkal szemben önmagában még nem volt egyéb mint egy semmire sem kötelező gesztus, amivel esetleg még zavart is lehetett okozni az ellenség táborában. Ez még nem minősíthető politikai programnak, megoldás-keresésnek sem. Felvethető azonban, hogy az 1848-as törvényekre való hivatkozás — az 1849. évi trónfosztás után — már kompromisszumot, a fennálló politikai hatalommal ellentétes irányvonalat jelentett. Igaz, hogy Görgey katonai szintű érintkezését nem sietett közölni Kossuthtal, miután viszont a kormány tudomást szerzett róla, Szemerét és Batthyány Kázmért küldte a táborba, akik — a tájékozódáson kívül — lényegében a megindult érintkezés folytatása mellett voltak. Erről írta később Vukovics: „melyet, mint minden más kísérletet, a veszedelemben volt Haza megmentésére megpróbálni kötelesség volt". Paszkievics azonban közölte később Görgeyvel — az osztrák kormányzatra is hivatkozva —, hogy vele mint katonával hajlandók tárgyalni, de a politikai hatalommal nem. Nem sok jóval kecsegtetett a katonai helyzet sem. Mészáros helyére július 30-án ismét Dembinszkyt nevezte ki Kossuth fővezérré, amit ugyancsak nem könnyű a történtek és az eddigi tapasztalatok után megmagyarázni. Az idős lengyel tábornok augusztus 2-án Szöregnél a Tisza bal partjára vezette seregét, majd Haynau támadása után — a haditanács döntésével ellentétben — nem Aradra ment, hanem Temesvár irányába hátrált. Görgey is Arad felé igyekezett az előzetes megállapodás szerint Dembinszkyt e parancsszegés miatt Kossuth leváltotta és Bemre bízta a vezetést, aki nagy csűri veresége után csapatainak maradványait hagyta Erdélyben. Bem biztosítani akarta az Aradra vonulást és augusztus 9-én csatát vállalt Temesvárnál. A tüzérség lőszerkészlete kimerült, Bem maga is megsérült lova felbukása következtében, a hadrend végleg felbomlott és a honvédseregek súlyos vereséget szenvedtek. A csatavesztés hírét még nem ismerték, amikor augusztus 10-én összeült Aradon a minisztertanács, amelyen Görgey is részt vett. Az osztrákok elleni harc folytatása, az oroszokkal való alkudozás mellett foglalt állást. Hajlandónak mutatkozott a diktátorság vállalására is, ha a parlament felajánlja neki. (De azt is tudnunk kell, hogy amikor a szabadságharc alatt diktátorságról beszélnek, akkor nem valamilyen — jobb vagy akár baloldali — modern katonai diktatúrára gondolnak, hanem a súlyos helyzetben átmenetileg bevezetett, a római köztársaság jogrendjében fogant, a parlament által felhatalmazott teljhatalmú vezetőt értenek alatta.) Bekövetkezett a drámai küzdelem nagy összecsapása Kossuth és Görgey között, viszonyuk feltarthatatlanul a mélypontra süllyedt. Megérkezett a temesvári katasztrófa híre és Kossuth elvesztette minden reményét. Görgey lemondásra szólította fel a kormányzó elnököt és a kormányt, magának követelte a katonai és politikai hatalmat. Követelését Kossuth teljesítette és a hatalmat átadta. A fegyverletétel részleteinek meghatározása nélkül kezdhette meg Görgey a tárgyalásait. Kossuth kiáltványa önmagában is megmutatja azt a reménytelenséget, amiben ekkor voltak, különösebb illúziói senkinek sem lehettek a jövő lehetőségeit illetően. Ezért kissé erőltetett beállítása a kérdésnek az is, hogy Görgey egészen másra kapta a felhatalmazást, mint amire használta. Sajnos a feltételeket vagy a feltételek nélküli fegyverletételt nem a vesztesek szokták diktálni, ez az adott erőviszonyoktól függ. Azon lehet vitatkozni, hogy mindent elkövetett-e Görgey a legjobb fegyverszünet létrehozásáért, milyen lehetőségeket látunk utólag a jobb megoldásra, de valamiféle alapvető különbséget nem feltételezhetünk a történtek és a lehetőségek között. A két