Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)
BARÁTOK, MUNKATÁRSAK, TANÍTVÁNYOK — FRIENDS, COLLEAGUES AND DISCIPLES - Schultheisz Emil: Filozófia a humanizmuskori orvosi stúdiumban
orvosa, főként ha olasz vagy francia egyetemet végzett, a reformációt követően már német egyetemeken promoveált is, képes volt aktuális discussioban képviselni a medicina teóriáin túlmenően, a kor általános filozófiai téziseit. Ez vonatkozott mind a szűkebb és tágabb Arisztotelész-recepció által feltett kérdésekre, mind a racionális averroizmus és nominalismus kiváltotta vitákra. 153 A 16. században és még a 17. század első felében is folyamatosan uralkodó eklektikus arisztotelizmus és a lassan az egyetemekre is beszivárgó újplatonizmus együttesen képezi az egyetemeken előadott orvostan „új" filozófiai alapját, ha az újplatonizmus a curriculumban nem is jelenik meg expressis verbis. 154 A humanizmuskor természetfilozófiája a természettudománnyal nemcsak szorosan függ össze, helyenként át is fedik egymást. Ennek a természetfilozófiának számos, a korszakra ugyancsak jellemző pantheismussal közös vonása van. Emellett a pantheisztikus színezetű természetfilozófia és a természetesen még tovább ható tradicionális skolasztikus filozófia mellett egyre nagyobb a főként Pietro Pomponazzi által képviselt heterodox arisztotelizmus hatása is. 155 Ez vonatkozik Aquinoi Tamás, Albertus Magnus és Duns Scotus tanaira is. A 14. század elején Párizsban a medicina és a többi tudományág között intenzív kapcsolat még tisztán elméleti síkon halad: „via intellectualis". A század végefelé az „új" filozófia hatására, már a „via pragmatica" és a „via scholaris" van előtérben. Az olasz egyetemek mellett az európai medicinát a későközépkorban leginkább alakító párizsi egyetem szellemi életéről vö. E. Seidler: Die Heilkunde des ausgehenden Mittelalters in Paris. Wiesbaden, 1967. Az újplatonizmus fogalma alá tartoznak mindazok a szellemi áramlatok, melyek az antik újplatonista iskolákból származnak. Elemei a középkori latin kultúrában tovább élnek, főként az ágostoni tradícióban, a reneszánszban újjáélednek. A nyugati kultúra újból és új formákban találkozik a medicinát is nem kevésbé befolyásoló áramlataival. Anélkül, hogy az újplatonizmus elvi kérdéseinek az Arisztotelész dominancia idején való feléledésének taglalásába bocsátkoznék, meg kell jegyeznem, hogy a tudomány és vele a medicina számára, illetve abban betöltött szerepére több fény vetül, ha tudjuk, hogy az újplatonikusok (Plótinosz, Porphüriosz, Proklosz, Philoponosz) az arisztotelészi és poszt-atisztotelészi logika kiváló ismerői és művelői voltak. Arisztotelész logikai írásaihoz írott kommentárjaikban az újplatonikusok arisztotelészi értelemben relativizálták a tudományt, amennyiben korlátait felismerve, nem voltak hajlandók a gondolkodás legfőbb céljának tekinteni egy erre irányuló dedukció-szisztémát. A hagyományos tudományfogalom és az újplatonizmus hozta változások problematikáját részletesen tárgyalja Tsouyopoulos N.: Die Entdeckung der Struktur komparativer Begriffe in der Antike Arch. f. Begriffsgeschichte 14 (1970) 152—171, valamint Der Einfluss des Neoplatonismus etc., Sudhoffs Arch., 60 (1976) 33—44 c. írásaiban. Példaként Jean Fernel De abditis rerum causis c. munkájának fogalmi struktúráját elemzi, bemutatva az újplatonizmus befolyását Fernel műveire (37—38). Ehhez hozzá kell fűznöm, hogy Fernel egyike azoknak a neoterikus auktoroknak, akik éppen Arisztotelészre hivatkoznak legtöbbet, miközben egyik-másik hipotézise klasszikusan újplatonista hatás alatt született. Az újplatonista gondolatok és metódusok bejuthattak az egyetemre anélkül, hogy az újplatonisták munkái önállóan kerültek volna előadásra. Fernel példája is kétségtelenné teszi, hogy az újplatonizmus a tudományos hipotézis lehetővé tételével szétfeszítette az empirizmus határait. Hipotetikus entitások nélkül a medicina nem fejlődhetett volna. Fernel eme eljárására vonatkozóan ld. még Schultheisz E. Comm. Hist. Artis Med. 149—157 (1995—1996) 36—37 és 53. Vollgast, S. : Naturwissenschaft und Philosophie im Spannungfeld, zwischen Renaissance und früher Neuzeit. NTM-Schriftenreihe 23 (1986) 93. Vö. még Weil, E.: Die Philosophie des Pietro Pomponazzi. Arch. Gesch. d. Philosophie, 41 (1932), 127—176. Pomponazzi De naturalium effectuum admirandorum causis című természetfilozófiai írásában a folyamatok és események kauzalitását szigorúan asztrológiai értelemben tárgyalja, méghozzá a skolasztikus asztrológia szellemében, mellyel élesen szemben állnak Pico asztrológiaellenes írásai. (A De naturalium 1567. évi baseli kiadása alapján cap. X. 122; Pico In astr. lib. XII. 415, valamint I. 3.)
