Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)
BARÁTOK, MUNKATÁRSAK, TANÍTVÁNYOK — FRIENDS, COLLEAGUES AND DISCIPLES - Schultheisz Emil: Filozófia a humanizmuskori orvosi stúdiumban
A humanizmuskor eme „új", inkább eklektikus filozófiai szemlélete teszi fogékonnyá a kor tudósait, közöttük a tudománnyal vagy azzal is foglalkozó orvosokat minden új gondolat, az igazi kutatás iránt. A 16—17. század arisztotelizmusa a maga különböző felfogásaiban, a platonizmus különféle irányzataival és a scotismus változatos megjelenési formái alig kibogozható összefonódásban jelennek meg. Ezért és akkor válik az eklektikus jelző epitheton ornanssá. Mivel a humanizmuskor a filozófiájának középpontjában, a filozófiai és a keresztény tanok kívánt harmóniája mellett, az ember áll, érthető, hogy a filozófia és az orvostan kapcsolata még erősebbé válik. Ez figyelhető meg az egyetemi tantárgyakban is. Már Arisztotelész szükségesnek tartotta a tapasztalatot, hogy az „...végül is a tapasztaltak okainak megismeréséhez vezessen... " 156 A tapasztalat definíciójához és alkalmazásához most szükségessé válik Platón filozófiájának újraértékelése és teret nyer az újplatonizmus is a maga „experimentális" gondolataival és gyakorlatával. A későközépkor-korareneszánsz tananyagának tartalmát vizsgálva, csatlakozni kell Lichtenthaelerhez, aki szerint a korszak medicinájának a „természetes valóság"-hoz való realisztikus vonzódása nem az újkor vívmánya, hanem már az arabizmusban, ill. a késő skolasztikában megtalálható. 157 Ugyanakkor a tananyag alapján is megállapítható, hogy irányzatoktól függetlenül, a késői skolasztika fizikájában, fiziológiájában használt fogalmak nem mindig felelnek meg a reális tartalomnak. Sőt, a fizikában, az egész teoretikus medicinában változatlanul determináló arisztotelészi fogalomalkotás mellett, most ismét megjelenő idealista-új platonista gondolatokból fakadó következtetések sem ritkák. Csak a skolasztikusok és Galénosz híres antiatomisztikus „vitájára" kell emlékezni a skolasztikus realizmus példájaként (minden logikus érv az atomok ellen szól, ergo nem is létezhetnek). 158 Ez távolról sem jelent a valóságtól való elfordulást a metafizikai idealizmus értelmében, csupán azt mutatja, hogy még nem elég erős a realizmus és a gyakran tisztán logikai ítéleten alapuló „fogalmi realizmus". Túljutott ugyan a metafizikai idealizmuson, de a logikát nem egyszer alárendelte a valóságnak. A változást a reneszánsz-humanizmus hozza, amikor is a metafizikai realizmus új fázisba lép. A tanítást és kutatást egyaránt befolyásoló jelszó az autopszia. Innen a korszak kutatására és irodalmára oly jellemző korrekció és kiegészítés igénye, a klasszikusok most már tiszta szövegének tanulmányozásán túl az új iránti egyre fokozódó érdeklődés. Ebből a szemléletből, ebből a metafizikai realizmusból fakad a 16—17. század anatómiai-élettani haladása, a praktikus medicina néhány nóvuma. Ez a neoterici írásainak fénykora. Analytica posteriora 996—1000. Erre vonatkozóan ld. még Heidelberger, M.— S., Thiessen: Natur- und Erfahrungen. Von der mittelalterlichen zur neuzeitlichen Naturwissenschaft. Hamburg, 1983. A Corpus Aristotelicum és a medicina közötti ismeretelméleti kérdéseket Diego Garcia tekinti át [The Structure of Medical Knowledge in Aristotle's Philosophy. Sudhoffs Arch. 62 (1978) 1—37.]. Vizsgálja a tekhné (általában) és a tekhné iatriké közötti különbségeket a Nikomachosi etika VI. könyve alapján. Az etika és medicina szemléletének összefüggő kérdéseit Arisztotelésznél, továbbá a medicina helyét az arisztotelészi tudáskatalógusban a Metaphysica VI. és XI. könyve alapján. Lichtenthaeler, Charles: Geschichte der Medizin. 3. Aufl., Köln, 1982, 440. Kalbfleisch, K.: Über Galens Einleitung in die Logik. Jb. Klass. Philosophie, 23 (Suppl.) Leipzig, 1897. 20 ff, valamint Temkin, O.: Galenism. Rise and decline of a medical philosophy. London, 1973.
