Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 149-157. (Budapest, 1996)
ADATTÁR / DOCUMENTS - Plavecz Tibor: Magyar honvéd- és katonaorvosok tapasztalatai az első világháborúban
nek tekintenék ezt a témát. Be kell ismernünk azonban, hogy ennek a tartózkodásnak van némi alapja. A primer forrásanyagot tekintve a Hadtörténeti Levéltár több mint 5000 csomót tartalmazó első világháborús anyagában elenyésző azoknak a dokumentumoknak a száma, amelyek kifejezetten a háború egészségügyi, ezen belül hadisebészeti vonatkozásaival foglalkoznak. A korabeli sajtó — már amennyiben az eseményeket egyáltalán követni tudta — értékes adalékokat, tudósításokat stb. tartalmaz, Hóman Bálint fentebb idézett intelmei azonban erre a „műfajra" is vonatkoztathatók. Ami viszont az orvosi szaksajtót illeti, nem felel meg a valóságnak az Orvosi Hetilap centenáriumi emlékkönyvének azon állítása, hogy a folyóirat 1914-ben még csak egyetlen háborús szakcikket közölt". 1 Igaz ugyan, hogy a háború második hónapjától a folyóirat hasábjain rendszeresen megjelenő „hadsebészeti értekezletek" tudósításai betű szerinti értelmezésben nem felelnek meg talán a „szakcikk" fogalmának, a gyakorló orvos azonban minden bizonnyal több hasznát vette ezeknek a közleményeknek — konkrét és különleges sebesülések kórtörténetéről lévén szó —, mint a későbbi évek témánkkal kapcsolatos „szakcikkeinek", „tanulmányainak", amelyek között olyan is akad, amely a jó értelemben vett „ismeretterjesztő" írások hangján szól az orvostársadalomhoz. 4. A magyar — egyetemi szintű — katona- ill. honvédorvoslásnak jelentős, a nagyszombati egyetem orvosi fakultásának megalapításáig (1769/1770) visszavezethető hagyományai vannak. A kontinuitást nem valamiféle orvosi diszciplína beiktatása, hanem a mindenkori professzori testület összetétele biztosította. A nagyszombati egyetem öt orvostanára közül kettő (Trnka Vencel és Plenck József) pályafutása a hadseregben kezdődött. A folytonosság az egyetemnek Budára (1777), majd Pestre történő áttelepítésével (1784) sem szakadt meg. Jellemző, hogy az 1810/11-es tanév tízfős professzori testületéből hétnek (!) volt korábban kapcsolata a hadsereggel. A szabadságharc idején honvédorvosaink helytállását már sokan méltatták, közülük — „rovott múltjuk" ellenére — később sokukat egyetemi tanárrá nevezték ki (Balassa János, Zlamál Vilmos, Lumniczer Sándor), vagy pedig — mint például Markusovszky Lajos az Orvosi Hetilap megalapításával (1857) — szervező tehetségükkel szereztek elévülhetetlen érdemeket. A háború kitörésével egyetemeink orvosi fakultásain tanuló, tanító professzorok, medikusok száma erősen megcsappant — legtöbbjüket a frontra vezényelték. E rövid bevezetőben még csak érintőlegesen sem foglalkozhatunk kiváló sebészeink anyaországbeli tevékenységével. 8 Magától értetődik azonban, hogy — mint ahogy a vérátömlesztés problémáját sem a lövészárkokban oldották meg — ugyanúgy a hadisebészet is igazi, nagy horderejű eredményeket csak a hátországban, viszonylag nyugodtabb körülmények között tudott felmutatni. 5. A sebészet — valamennyi orvostudományi szak között — a legkifejezettebben gyakorlati szakma, amelynek eredményességéhez a sebész manuális adottságain kívül számos előfeltétel és felhalmozott tudásanyag szükséges. A sebészeti gyakorlat csak akkor ötvöződhet a tudományos munkával, ha (a) nagy számú azonos és különböző típusú beteganyaggal rendelkezik, és a mindennapos kazuisztika mellett az egyes kérdések feldolgozásában nagy statisz7 Az Orvosi Hetilap centenáriumi Emlékkönyve (Budapest 1959), p. 122. 8 A fővárosban vagy egyetemi városaink klinikáin dolgozó neves sebészeink (Ádám Lajos, Bakay Lajos, Manninger Vilmos, Verebély Tibor, Vidákovits Kamilló) mellett ne feledkezzünk meg „vidéki" sebészeinkről, akik jóval szerényebb körülmények között végezték munkájukat.
