Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 149-157. (Budapest, 1996)
ADATTÁR / DOCUMENTS - Plavecz Tibor: Magyar honvéd- és katonaorvosok tapasztalatai az első világháborúban
tikai számokra támaszkodhat, (b) megfelelő anyagi bázis áll rendelkezésére, beleértve a sokszor igen költséges felszereléseket, eszközöket, anyagokat, (c) ha megfelelő kisegítő személyzet támogatja munkáját, amely — többek között — a köztudomásúlag nagy állóképességet igénylő fizikai munka megterheléseinek megosztását teszi lehetővé — és végül, de nem utolsósorban (d) olyan laboratóriumi háttérrel rendelkezik, ahonnan a beavatkozás előtt, alatt és után folyamatos információkat kaphat (vérvizsgálat, szövettani vizsgálat stb.). 9 A frontra küldött orvosok ilyen háttérrel természetesen nem rendelkeztek. Legnehezebb helyzetük talán éppen azoknak a viszonylag jól felkészült, sok éves klinikai gyakorlaton kiválóan helyt állt orvosoknak volt, akik — új környezetbe kerülve — világosan tudták és a valóságban látták, hogy a sebesültek életét-halálát sokszor egyszerű, de az orvos számára nélkülözhetetlen műszerek megléte vagy hiánya határozta meg. Nem egy jelentésből köszönt vissza az a megállapítás, hogy amputáló késekből, fűrészekből , ,erdőirtásnyi" állt az orvos rendelkezésére, azokból a műszerekből viszont, amelyek viszonylag egyszerűek, de elsősegélynyújtáskor nélkülözhetetlenek — legalább is addig, amíg a katona a segélyhelyről a tábori kórházba kerül — nagyon kevés vagy egy sem. Gyakran éri vád a honvédorvosi táskákat is, amelyeknek legfőbb hibájuk az volt, hogy telve voltak nélkülözhető, valójában soha nem használt eszközökkel, viszont sok alapvető, életmentő műszer hiányzott belőlük. 6. Azok az orvosok, akik a háborúban katonaorvosi szolgálatot teljesítettek, vagy katonaorvosi szolgálat teljesítésére voltak kötelezhetők, a következő csoportokat alkották: 1/ aktív katonaorvosok, alorvosok, 21 szabadságolt, de bármikor szolgálatra kötelezhető orvosok, 3/ népfelkelők 4/ mindazok az orvosok, akik szolgálatban voltak ugyan, de nem tartoztak az orvosi tisztikarhoz (meghatározuott feladatot ellátó alorvosok), 51 Különleges feladatok elvégzésére kijelölt orvosok, 6/ orvosok, akik a háború idején önként jelentkeztek katonai szolgálatra; és végül II nem hadköteles, de szerződéssel hadkötelessé tehető civil orvosok. A katonaorvosi évkönyvek 10 háborús éveiben megjelent köteteinek felépítése lényegében ezt az elvet követi, de az orvosok név és katonai rangfokozat szerinti tél sorolásában figyelembe veszi a Monarchia hadseregének hármas — illetve négyes — tagozódását (K. u. K. Armee — Magyar Királyi Honvédség — osztrák Landwehr — K. u. K. Kriegsmarine). A Monarchia különböző nemzetiségeiből rekrutálódott és az egész haderő 7/8-át kitevő közös hadsereg lajstromának neveit olvasva azonban néhány kivételtől eltekintve — csak meditálhatunk az orvosok nemzetiségi hovatartozását illetőleg. 11 Az évkönyvek — ahol ez lehetséges — né9 Verebély Tibor: ,,A sebészet múltja és további fejlődésének feltételei hazánkban". In: Természet, orvos, műszaki és mezőgazdaságtudományi országos kongresszus Budapesten (Bp. 1926), pp 315—325. 10 Jahrbuch für Militärärzte, Wien (1915—1916; 1916-1917; 1918) 11 A Monarchia idején a világháborút közvetlenül megelőző években jól képzett katonai tisztviselők sok millió újonc legfontosabb adatait rögzítették, mázsaszámra állították elő a katonák életével és tevékenységével foglalkozó írásokat. , ,E személyi dokumentumoknak volt [...]egy jelentős hiányosságuk, ami bosszantja a kutatót, de a kortársak kétségtelenül valóságos áldásként fogadták. A minősítési lapok a legcsekélyebb utalást sem tartalmazták a tisztek nemzetiségi származására vagy anyanyelvére, mivel az efféle megfontolásoknak nem volt jelentőségük a nacionalizmusellenes Habsburg-hadsereg szemében." (Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. Bp. 1933, p. 35.)
