Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 149-157. (Budapest, 1996)

ADATTÁR / DOCUMENTS - Varjassy Péter: Franz Hector Arneth (1818—1907) beszámolója Semmelweis bécsi tevékenységéről 1851-ben

tént, ebből élő szülő nőn 5 alkalommal történt Sectio caesarea. Egy ízben Boër, három ízben Klein, egyszer pedig Bartsch professzor végezte el ezen műtétet. Mind az öt vajúdó asszony meghalt, mindegyik újszülött viszont élve jött a világra. Az anya halála után Arneth négy alkalommal végzett császármetszést, ezek közül csak egy esetben sikerült élve világra segíteni egy kisfiút. Lábjegyzetben itt jegyzi meg azok számára, akik a post mortem végzett Sectio caesarea sikerességében kételkednek: ,,Az I. klinika korábbi asszisztense, Dr. Semmelweis, oly szerencsés volt, hogy három gyermeket mentett meg császármetszéssel az anya halála után. Az egyik anya tuberkulózisban, a másik eclampsiában, a harmadik torok elgennyédesben (?) szenvedett." Arneth dr. könyvében a párizsi, londoni, dublini szülészetek eredményeit is összevetette — táblázatba foglalva — a bécsi klinika eredményeivel. Ebből kiderül, hogy a nagy forgalmú szülőkórházak nagy praxisú vezetői évek hosszú során is általában csak néhány császármetszést végeztek. Akár élő, akár halott szülő nőn történt a beavatkozás, ez az akkor heroikusnak számító műtét ritkán hozott sikert — néhány gyermeket lehetett csak ilyen módon megmenteni. Ezek tükrében van különösen nagy súlya Semmelweis szülészeti bravúrjának — három kisgyermek életét tudta megmenteni ezzel a műtéttel! A múlt század első felében is még igen nagy volt a mortalitása az élőn elvégzett császármetszéseknek. A szülő nőknek több, mint kétharmada nem élte túl az operációt, a megszületett csecsemők halálozási aránya 30% körüli volt. (15) Ennek oka az anaesthesia, az asepsis és antisepsis teljes hiánya, a sebészi technikák kezdetlegessége volt — azonkívül sem antibiotikumok, sem egyéb valóban hatásos gyógyszerek sem álltak rendelkezésre. így az anyára nézve szinte halálos ítélettel ért fel az orvos döntése, mikor javasolta a műtétet. Halotton végzett — az esetlegesen még élő magzat megmentéséért indikált — császármetszés is ritkán hozott eredményt, általában késett a gyors (5—10 percen belüli) beavatkozás a szülész vagy a chirurgus részéről. Elsősorban a megfelelő, közeli orvosi segítség hiányzott, másrészt az anya kétségtelen halálának időbeni megállapítása ebben a korban (is) nehézséget okozott. (15) II. A méhenkívüli terhességről szóló fejezet lényegében két esetleírást tartalmaz. Az alábbi mondattal kezdődik: ,,A következő'esetek érdekessége és nagy ritkasága miatt — melyeknek közlését dr. Semmelweisnek köszönhetem — nem találok kifogást ezeket közzétenni, noha magamnak nem volt alkalmam ezek megfigyelésére." (224. o.) Ezután csaknem négy oldalon ismerteti Arneth a két ritka esetet. Az első egy 12 hónapig (!) kihordott s hasfali sipolyon át kiürült, végül halállal végződött hasüregi terhesség kórleírása és boncolási jegyzőkönyve volt. A hasonlóan részletesen dokumentált második kázus szintén halállal (peritonitis) végződött, a sectio előrehaladott terhességet mutatott ki, a jobb oldali méhkürtben magzatmázzal borított, elhalt, érett fiúmagzat volt észlelhető. Abban az időben sem Arneth sem Semmelweis, sem a többi szülész nem segíthetett az ilyen tragikus eseteken. III. A szerző harmadszor könyve 245. oldalán említi Semmelweis nevét. Ebben a fejezetben az újszülöttek álhaláláról (asphyxia neonatorum) ír. A magzati álhalállal születettek felélesztésére már a XVIII. századtól fogva számos, közöttük néhány ma is használatos eljárást ismertek és alkalmaztak. így pl. melegítés, hideg inger alkalmazása, a légutakból a nyák eltávolítása, levegőbefúvás szájból szájba vagy szájból orrba. (16) A levegőbefúvásról a XVII—XVIII. század fordulóján megoszlottak a vélemények, a többség ezt az eljárást propagálta, mások — pl. Oslander — kételyeiknek adtak han-