Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 149-157. (Budapest, 1996)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK / ESSAYS - Jeszenszky Sándor: Gondolatok Alexander Béla (1857—1916) plasztikus röntgenképeiről. A röntgen-sugár felfedezésének 100. évfordulójára

KISEBB KÖZLEMÉNYEK GONDOLATOK ALEXANDER BÉLA PLASZTIKUS RÖNTGENKÉPEIRŐL A RÖNTGENSUGÁR FELFEDEZÉSÉNEK 100. ÉVFORDULÓJÁRA JESZENSZKY SÁNDOR Századunk első évtizedének nemzetközi röntgen szakirodalmában a leggyakrabban idézett magyar szerző Alexander Béla. Radiológiai tanulmányaival joggal szerzett elismerést. A csontváz fejlődésével és a kóros csontelváltozásokkal foglalkozó munkáiban a világon elsők között alkalmazott céltudatosan készített röntgenfelvétel-sorozatokat. Természetesen a komoly vizsgálatokhoz elsőrendű röntgenképekre, kifinomult felvételi technikára volt szükség. A felvételek tökéletesítése során jutott el ahhoz az eljáráshoz, amely nevét egycsapásra ismertté tette, de egyúttal viták sorát indította fel a módszer tudományos értékét illetően. Az új eljárás az úgynevezett plasztikus röntgenképek készítése volt. Mi a plasztikus röntgenkép, s milyen tudományos értéke van? A kérdést ma sem könnyű megválaszolni. A plasztikus felvétel fogalma sincs definiálva, hiszen érthetünk alatta csupán relief hatású ábrázolást, de a térbeli viszonyokat valósághűen tartalmazó képet is. Mindenesetre sík felületre kivetített képről van szó, amely azonban háromdimenziós hatást kelthet. A legismertebb, de nem egyedüli eszköze a mélység jelzésének a perspektivikus ábrázolás. A reneszánsz festészet a perspektíva szabályainak betartásával jól tudta érzékeltetni a háttérben lévő objektumok távolságát — de csupán érzékeltetni tudta. A perspektivikus ábrázolás egy pontból kiinduló vetítéssel (centrális projekcióval) a távolságot a tárgyak méretcsökkenésével jelzi. Nem abszolút mérésről, hanem csupán relatív összehasonlításról beszélhetünk. Csak akkor érezzük a távolságot, ha ismerjük a tárgy valóságos méretét, s ahhoz viszonyítjuk a távolabbi tárgy méretcsökkenését. Az összehasonlítást ismert tárgyak esetén agyunk öröklött és tanult reflexek alapján elvégzi. A festmények előterében és hátterében lévő fákat, házakat, embereket összehasonlítva nem méretkülönbséget, hanem távolságot érzünk. A háromdimenziós világban valóban térben látunk, mert az azonos pontra irányított szemek tengelyei közötti szög olyan információt ad, amely tisztán geometriai alapon egzakt távolságmérést tesz lehetővé. Szögmérés alapján működnek az optikai távmérő műszerek is. A távolság érzékelése nem szűnik meg ha egyik szemünket becsukjuk, ilyenkor azonban a pontos távmérés helyett a méretek összehasonlítása lép életbe — anélkül, hogy ezt az „átkapcsolást" észrevennénk. Probléma akkor merül fel, ha nem ismerjük a szemlélt tárgy valódi méretét. Fél szemmel nézve aligha tudunk elkapni egy ismeretlen méretű labdát. Ezek után mi a helyzet a röntgenképpel? Visszaadhatja-e a térbeli viszonyokat úgy, mint egy jó festmény? A perspektívát illetően elvben lehetséges a dolog, mert a röntgensugarak egyetlen pontból (a röntgencső anódjának 1-2 mm átmérőjű, gyakorlatilag pontnak tekinthető fókuszfoltjából) indulnak ki és a centrális projekció törvénye szerint vetítik a képet a röntgenfilmre. A baj az, hogy a röntgenvizsgálatnál nem ismerjük a vizsgálandó objektumnak sem a pontos méretét, sem a pontos helyét. A perspektívából adódó méretváltozás semmilyen in-