Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 147-148. (Budapest, 1994)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK - STUDIES, LECTURES - Kapronczay Károly: Gondolatok a Semmelweis Orvostudományi Egyetem történetéhez (1951 — 1994)

Az önálló egyetem status megteremtése után — az oktatás és a betegellátás érdekében — bővítették a klinikák számát, újabb önálló intézetek megszervezésére került sor. így 1951-ben visszaállították a III. sz. Belklinkát, megszervezték az Orthopédiai, a III. és IV. sz. Sebészeti Klinikát, 1953-ban a Sebészeti, Anatómiai és Műtéttani Intézetet, az Egészségügyi Szervezési Intézetet, 1957-ben a Gyógyszerészi Szerves Vegytani Intézetet; 1957-ben szétválasztották a Neurológiai és Pszichiátriai Klinikát két tanszékre, 1959-ben felállították a IV. sz. Belklinikát, a fogorvosi karon a Konzerváló Fogászati Klinkát, a Fogpótlástani Klinikát, a Gyermekfogászati és Fogszabályozási Klinikát stb. A párhuzamos intézmények számának növelését az is indokolta, hogy a régi intézmények általában 200—250 hallgató foglalkoztatására épültek, míg az 1950-es évek elejétől általában 350—400 hallgató volt évfolyamonként. Ezek oktatását, szakmai gyakorlatát a régi keretek között biztosítani nem lehetett. A hallgatói létszám az 1950 előtti állapotokhoz képest megkétszereződött, az ekkor kialakított felvételi rendszerben ugyan a fizikai dolgozók gyermekeinek arányát kívánták elősegíteni, de a hangzatos jelszavak mögött erős kontraszelekció érvényesült, elsősorban az adott rendszerhez hű jelöltek tanulmányait kívánták megvalósítani. A felvettek között igen alacsony arányt képviseltek az értelmiségi családból származók, „osztályidegent" egyáltalán nem vettek fel. Az orvosegyetemi képzésben az 1950-es években külön problémát jelentett az új káderpolitikát jelképező szakérettségizettek felvétele, akik között voltak valóban kiváló képességűek, de a kialakított új felvételi rendszer — a hallgatói létszám kötöttsége miatt — a náluk sokkal alkalmasabbak kiszorítását jelentette. Az 1949/50-es tanévben 25 szakérettségizettet vettek fel, a következő évben már 91 főt. Felvételüket 1955-ben megszüntették, viszont a munkás-paraszt származásúak arányát a felvett hallgatók 60%-ában állapították meg. Ez a rendszer az 1970-es évek közepéig élt. A szovjet minta utánzásának mélypontja 1951/52-ben volt, amikor — ugyan csak két évig — a végzett hallgatók nem kaphatták meg az orvosdoktori címet, aminek a gyakorlóorvosi életben voltak következményei. Az így diplomát nyertek csak 1956 után kapták meg a hivatással együtt járó doktori címet. A fogorvosi karon a képzés 1952-ben indult meg 10 hallgatóval, 1953—1959 között még lehetőség nyílt az alsóbb évfolyamokon az átiratkozásra. 1959-ben e karon az évfolyamonkénti létszámot 80 főben állapították meg, amit 1960-ban — a tényleges igényeknek megfelelően — 120 főre emeltek. A gyógyszerészek évfolyamonkénti létszáma 150 fő volt. Az 1960-as években a gyógyszerészképzés reformjánál szakmai viták voltak, hiszen az egyetemi és a főiskolai szintű képzés párhuzamos volta miatt a gyógyszertári munkát az egyetemi képzésnél alacsonyabb szintű képesítéssel is el lehetett látni. A gyógyszerészet tudományos művelése, a gyógyszertári technológiai kutatás, a modern gyógyszerészet viszont valóban a gyógyszerészképzés gyökereiben történő újjáformálást igényelte. Az orvosképzésben is alapvető reformok születtek. Igaz, a reformok bevezetése szinte évente módosította a tantervet és a tanulmányi rendet, hiszen az orvostudomány egyes területeinek gyors alakulása is újabb önálló tantárgyakként jelentkezett. 1947-től kötelező tárgy lett a mikrobiológia, az immunológia, a stomatológia, a radiológia, a fül-orr-gégészet, a biológia, a sebészeti anatómia és műtéttan, a biokémia, az egészségügyi szervezés, a társadalomorvostan stb. Az 1950/51-es tanévtől kötelező lett az előadások látogatása, bevezették a kötelező nyári gyakorlatot, ami újabb terheket adott a területi betegellátásban működő egyetemi klinikai rendszernek. Az 1950-es években az államvizsga hűen tükrözte az adott politikai korszak szemléletét: a szakmai tárgyak háttérbe szorultak, így a közegészségtan, az igazságügyi orvostan, az egészségügyi szervezés és a marxizmus—leninizmus volt a négy végső tantárgy. Ezen változást az 1963/64-i tanévben eszközöltek, amikor az államvizsga tárgya a belgyógyászat a sebészet, a gyermekgyógyászat, a szülészet, a nőgyógyászat és az ideg-elmegyógyászat lett, 1985-től pedig bevezették a diplomamunkát, az írásban elkészített szakdolgozatot, amely egy-egy adott témában az írásban megfogalmazott témafeldolgozást jelentette. A gyógyszerészi karon nem lehetett „automatikusan" doktori címet nyerni, itt végzés után külön — disszertációval együtt — nyüt lehetőség az egyetemi doktori fokozat elnyerésére. 1961-ben szabályozták a doktori cím adományozásának rendjét. Ennek értelmében az általános orvosi és fogorvosi karon végzettek tanulmányaik befejezése után automatikusan megkapták a doktori címet, de megfelelő szigorlatok letétele után a kari dékánok doktori címet adhattak olyan egyetemet végzett fizikusoknak,