Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 147-148. (Budapest, 1994)

TANULMÁNYOK - ESSAYS - Antall József: Az orvostörténelem helyzete Magyarországon (magyar és angol nyelven)

met szisztéma e téren nem hatott. Nem túlzunk, ha megállapítjuk, a legszélesebb intézeti-intézményi hálózattal ma is a Német Szövetségi Köztársaságban rendelkezik az orvostörténelem, és ott kapott a leg­nagyobb helyet az orvosképzésben. A szocialista rendszerű országok közül — nem véletlen — a Német Demokratikus Köztársaság helyzete igen kedvező, amiben a hagyományoknak és a német nyelvterület rokon követelményeinek van elősegítő szerepe. Az orvostörténelem egyetemi oktatásának, vizsgakötelezettségének van egy olyan speciális problé­mája, amire érdemes röviden kitérni. E téren is a német nyelvterülettel való szimbiózisunk következmé­nyeivel kell számolnunk, ami az orvostörténelem szempontjából (tenet, hogy másnak is) tragikus követ­kezményekkel járt. De ez éppen nem általában a német nyelvterület, hanem az Ausztriával való együttélésünk problémája. Bécsben, részben a pragmatikus gondolkodású belgyógyász, Skoda javasla­tára eltörölték a medikusok disszertációs kötelezettségét, és az automatikus doktorátus mellett mente­sültek az írásbeli disszertáció terhétől is (a jogászoknál ez megmaradt). így a Monarchia területén a 19. század közepétől a medikusok nem írtak disszertációt, amelyek kompilációnak, felesleges időtöltésnek, energiapocsékolásnak tűntek Skoda előtt. (Kérdés, hogy e „szakirodalmi gyakorlat" hiánya hogyan egyeztethető össze ma a diplomát követő grafomán követelményrendszerre], miután Skoda idejében leg­alább következetesek voltak, és egyetemi tanárok lehettek egyetlen sor publikáció nélkül, például Sem­melweis Ignác esetében is, míg ma a klinikusok is „címjegyzék" produkálására kényszerülnek egy fő­orvosi kinevezéshez.) Ezt a hagyományt Ausztria és Magyarország megtartotta, az utódállamok az első világháború után általában módosították (francia—angol hatásra is). A doktori disszertációk rendszere az orvosképzés­ben nemcsak feladatot jelent az orvostörténelmi tanszékeknek, miután igen sokan választják a többi el­méleti, nem experimentális szakma között, hanem biztosítja a szakirodalmi publikációs hátterét, a ku­tatás folytonosságát, a részletkérdések feltárását és egyben a tudományos utánpótlást is. De míg Ausztriában a világ egyik leghíresebb Egyetemi Orvostörténeti Intézete működik a bécsi egyetemen, amelynek kötelező és fakultatív előadásai, illetve kötelező foglalkozásai is elég alapot adtak a működés­hez, addig nálunk a középiskolai „ének", „torna" melléktárgy rangját sem biztosították számára. A Német Szövetségi Köztársaságban viszont kitűnő intézetek, tanszékek (kb. 22) — professzorok, docen­sek, asszisztensek stb. részvételével — folytatják az oktatást, a vizsgáztatást, a doktori disszertációk el­bírálását valamennyi egyetemükön, hogy csak egy országot említsünk a vezető országok közül. Fölösleges részletesen indokolni a tudománytörténet, adott esetben az orvostörténelem egyetemi ok­tatásának fontosságát. Éppen a differenciáció korában igen nagy szükség van az integrációs szemlélet biztosítására, legalább a tudomány történeti genezisének kérdéseiben. Az általános műveltség és a szakműveltség legnyilvánvalóbb összefüggése, a társadalomtudományok, a természettudományok és a szaktudományok elszakadásának megakadályozása érdekében. Nem szólva arról a pedagógiai-didak­tikai előnyről, amit a középiskola és az egyetem kontinuitásában jelenthet, illetve a hivatástudat emoci­onális tényezőiről. De ezek mind olyan kérdések, amelyekről nem egy tetszetős és látványos nyilatkozat vagy dramatizált „Carmen miserabile" hangzott el. De az ifjúság ostorozása helyett saját hivatásának történeti távlatú bemutatására van szükség. (Nem egy nyugati és hazai felmérés jelzi, ha módjuk van, éppen a „technicizált" világban nagyarányú érdeklődésre számíthatunk.) III. Az akadémia és egyetemi (orvosegyetemi) képviselet hiányának, a meglehetősen negatív kép bemu­tatása után, ismertetjük röviden a jelenlegi helyzet eredményeit, illetve részeredményeit. Kétségtelen tény, hogy a tudománytörténet, sőt a művelődéstörténet jelentőségének felismerése megtörtént. A törté­nettudomány kiszélesedésének is egyre több jelét láthatjuk. így a hosszú éveken keresztül — bizonyos ideológiai sematizmus és kompromirtáltság következtében — nem egészen „szalonképes" művelődés­történet újra rangot kapott. Természetesen folynak a viták a határairól, korábban átfogó értelmezése he­lyett leszűkült a „műveltségtörténet" körére, mellőzve a már önállósult szakágak (gazdaságtörténet,

Next

/
Thumbnails
Contents