Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 147-148. (Budapest, 1994)

TANULMÁNYOK - ESSAYS - Antall József: Az orvostörténelem helyzete Magyarországon (magyar és angol nyelven)

Megígértük, hogy nem bocsátkozunk az orvostörténelem jelentőségének fejtegetésébe, az orvostudomány és a történettudomány számára egyaránt hasznos szerepének indoklásába. E helyett a legfontosabb szervezeti, szervezési problémákat érintjük, hiszen az orvostörténelem objektív helyzetét a magyar tudományos élet szerkezetében, organizációjában elfoglalt helye, ezzel együtt intézményes alapjainak értéke, jellege határozza meg. Ha egy ország általános civilizációs színvonala szempontjából meghatározó egy-egy korszakban az infrastruktúra kiépítettsége, nem kevésbé fontos partikuláris területeken is az intézményes alapok megteremtése. A legmagasabb rendű szellemi élettel rendelkező történelmi korszakokat szinte meg lehetett semmisíteni, ha nem épült széles intézményes alapokra. De a pusztulásból is képesek voltak — aránylag rövid idő alatt — feltámadni a kiépült infrastruktúrával, de legalábbis gyökereket eresztettek intézményes alapokkal rendelkező országok Ez nemcsak nemzetpolitikai, hanem tudománypolitikai tanulság is. II. A modern tudományos és felsőoktatási rendszerek következtében meghatározza az egyes tudományszakok helyzetét az akadémiai és egyetemi „képviselet" léte vagy nem léte. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete nem tekinti kutatási tárgykörének az orvostörténelmet, ellentétben például a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetével, amelynek tudománytörténeti osztálya az orvos- és gyógyszerész-történelmet is műveli. De még a testületi jellegű akadémiai intézményi háttere is hiányzik, a korábban volt Magyar Tudományos Akadémia Orvostörténelmi Bizottsága 1966-ban feloszlott, a Magyar Tudományos Akadémia Tudomány- és Technikatörténeti Bizottsága pedig az orvostörténetet nem tekinti „művelendő' diszciplínának. Ugyanígy nem részesül e szakterület anyagi támogatásban sem a Magyar Tudományos Akadémiától, nem biztosít akadémiai státusokat, mint például a természettudományok, műszaki tudományok történeti művelőinek a kihelyezett státusok és csoportok révén. Nem kevésbé előnytelen a diszciplína képviselete az orvostudományi egyetemeken, aminek okai között a rossz hagyományokat éppen úgy megtaláljuk, mint a jelen korlátozó tényezőit. Magyarországon az orvostörténelmet — önálló tanszék nélkül — magántanárok, később rendkívüli tanári címmel vagy mások „mellékesen" adták elő, mindig nagy hátrányokkal küzdve. Schoepf-Merei Ágost volt a diszciplína első magántanára (1836), majd Stockinger Tamás (1847) vette át. Az 1867. évi kiegyezést követően id. Purjesz Zsigmond habilitált (1876) orvostörténelem tárgyköréből. Később Győry Tibor (1902) Budapesten, Bálint Nagy István Szegeden (1931), Herczeg Árpád (1930) és Daday András (1934) Budapesten, Diósadi Elekes György Debrecenben szerzett magántanári képesítést orvostörténelemből. Magyary-Kossa Gyula — a korszak talán legjelentősebb orvostörténésze — más szakterületen szerzett magántanári képesítése mellett foglalkozott e diszciplínával, mint kutató és előadó. Tehát csak magántanárként, fakultatív tárgyként adták elő, illetve az egyes szakágak (belgyógyászat, sebészet stb.) tanárai foglalkoztak történeti kérdésekkel a bevezetőkben. Ennek okai között kétségtelenül megtalálható a tudománytörténet általános lemaradása a politikatörténet, később a gazdaságtörténet stb. egyéb történeti diszciplínákkal szemben. Az „élő" tudomány tudománytörténetének oktatása is inkább a társadalomtudományoknál (jogtörténet, gazdaságtörténet) vagy az azzal érintkező tudományszakoknál (építészettörténet stb.) dívott. Ezzel szemben az ún. „alkalmazott tudományoknál", de a természettudományoknál is háttérbe szorult, nem kapott helyet a kötelező egyetemi tárgyak között. A világ legtöbb országában, de a vezető tudományos eredményekkel dicsekvő országokban általában megbecsültebb helyet foglalt és foglal el a tudománytörténet mind az adott „élő' tudomány, mind a történettudomány keretében, mint nálunk. Az Amerikai Egyesült Államokban, Nyugat-Európában, a Szovjetunióban és a szomszédos országokban egyaránt. Jellemző, hogy Magyarországon szervezett intézetként (legalább pro forma) csak a kolozsvári Orvostörténeti Intézet működött a második világháború alatt, miután nem szüntették meg a két világháború között létesült román intézetet a Ferenc József Tudományegyetemen. A legszomorúbb az, hogy a magyar tudományszervezésre oly nagy hatással levő né-