Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 147-148. (Budapest, 1994)
TANULMÁNYOK - ESSAYS - Antall József: Az orvostörténelem helyzete Magyarországon (magyar és angol nyelven)
AZ ORVOSTÖRTÉNELEM HELYZETE MAGYARORSZÁGON* ANTALL JÓZSEF I. Az orvostörténelem hazai helyzetének vizsgálatakor egyaránt szólnunk kell az eredményekről és a kudarcokról, évtizedes, néha évszázados akadályokról. Természetesen e helyen most nem vállalkozhatunk az orvostörténelem historiográfiai tárgyalására, a történettudomány és az orvostudomány határterületekéntjelentkező diszciplína apológiájára. Nyilvánvaló, hogy a két,,anyatudomány" érdeklődése, értékelése, elismerése meghatározza az orvostörténelem súlyát és fejlődését. Mindjárt megállapíthatjuk, hogy egyik sem kényeztette el. Nem járnak messze az igazságtól azok, akik szerint ,,história medica est ancilla medicináé et históriáé". Célunk csak az lehet, hogy reális képet adjunk általában a jogos „elvárások" követelményeihez, a színvonal megkövetelhető mértékéhez nyújtsunk tájékoztatást. Külön tanulmányban foglalkoztunk az orvostörténelem oktatásával a világ különböző egyetemein. Ezekről a kérdésekről, illetve az orvostörténelem egész problémaköréről az irodalomjegyzékben megadott cikkekben találhat adatokat az érdeklődő. Nem a keserűség szól belőlünk, amikor megállapítjuk, hogy az elmúlt évtizedekben több orvostörténész tett kísérletet a szakterület adott „helyzetképének" és a teendők megörökítésére — és ezek közül nem egy még mindig időszerű. Utalunk Győry Tibor, Antal Lajos, Bálint Nagy István, Ernyey József, Diósady Elekes György, Regöly-Mérei Gyula — sorolhatnánk még néhány nevet — írásaira, ezek orvosképzési és tudománypolitikai vonatkozásaira. Bálint Nagy írja (1931): ,, Hangoztatja továbbá Antal egy olyan orvostörténeti organizáció szükségességét, amely a kutatást megkönnyítené és elősegítené s a magukban hivatottságot érző fiatalokat összegyűjtené. Segítségül hívja a szegénységéből talpra álló Magyar Tudományos Akadémiát, amely pályamunkák kitűzésével erőteljesen fellendítené a magyar orvostörténeti kutatómunkát." Elekes (1937) pedig még korábbra nyúlt vissza, amikor az Orvosi Hetilapból (1870) idéz: „az egyetemek épületei felépülőben. Kilátás van az orvostörténeti tanszékre." Talán még arra is érdemes utalnunk, hogy az orvostörténelem közvetlen művelőin kívül, illetve azt esetleg csak mellékesen művelők és nem művelők között is mindig kiemelkedő személyiségek voltak a támogatói. Korányi Frigyes említette Markusovszky fölött tartott emlékbeszédében, hogy az 1848. évi reformjavaslatokkal összefüggésben Balassa János támogatása mellett Markusovszky Lajos kelt az orvostörténelem védelmére és „egyéni jelentőségének a szélesebb körök előtti elismerése ezen fellépése által lett bevezetve". De támogatta Hőgyes Endre (felvállalva az orvosegyesületi orvostörténelmi bizottság elnökségét), Bókay Árpád (1906-ban tanszék felállítását javasolva), Grósz Emil, Korányi Sándor, hogy csak néhányat említsünk a nagy magyar orvosok közül. De az elmúlt esztendőkben az orvostudományi egyetemek több rektora, professzora hangsúlyozta az orvostörténelem jelentőségét, nem szólva a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi elnökéről, aki megkülönböztetett figyelemmel kísérte mindig az orvostörténészek munkáját, sőt irodalmi munkásságának részévé is tette. A jelenlegi egészségügyi miniszter pedig — talán nem ildomtalan megjegyeznünk — az orvostörténelem nemzetközileg elismert művelője, a Magyar Orvostörténelmi Társaság elnöke. * Megjelent: Orvosi Hetilap 1981. 10. pp. 555—560.
