Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 147-148. (Budapest, 1994)

KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEW

Bevezetőjében a szerkesztő mindenekelőtt tarthatatlannak tartja azt a hagyományos, egyébként 19. századi munkákra visszamenő orvostörténetírási felfogást, amely a politika és a medicina szempontjainak egyeztetését, a modern közegészségügyi rendszer létrehozását, a tudományos racionalitásnak az állami politikát meghatározó diadalútjaként igyekszik beállítani, ahol egy szakma elismert szakértői és azok támogatói harcoltak az ignorancia és a maradiság ellen, ahol az államorvostan, a jóléti állam és végső soron a közegészségügy-biztosítási rendszer szorgalmazói játszották volna el a progresszívak és mindennek hátráltatói, a retrográdok szerepét. Noha a viktoriánus kor, illetve a kontinens esetében a jobb híján liberalizmussal címkézett éra történeti szereplőinek önigazolása valóban ebben a gondolati körben mozgott, mégis — emlékeztetett Porter — mindez egyúttal különféle érdekcsoportoknak a politikát meghatározó játszmája is volt. Thomas Beddoes, Erasmus Darwin, és Cabanais nyomán a 19. század angol orvosai között alakult ki az az attitűd, amely az orvosi hivatás művelőit egyúttal egy új erkölcsi világrend törvényhozóiként szemlélte. Altalánossá válik a vélekedés, hogy az orvostársadalom olyan új intelligenciát alkothatna, amelynek tagjai, mint Porter fogalmaz, „szellemi gurukként" a jövő erkölcsi vezetői lehetnének. Az orvosi hivatás ilyetén felfogása természetesen nem volt tipikusan angol sajátosság, inkább fakadt az utilitarista gyökerű irányzatok szellemi indíttatásából és jellemző volt a 19. századi kontinentális Európára is. Jelesül maga Virchow is szorgalmazta, hogy az orvosok, a szegények és elesettek természetes védőügyvédjei lévén, törekedjenek általában befolyást gyakorolni a közügyek alakítására; de mindezt fellelhetjük a pesti orvosi iskola reprezentánsainál is. Ez a diszpozíció egybecseng ugyanakkor az angol libertárius, utilitárius és fabiánus csoportoknak, és fűzzük mindjárt hozzá, számos kontinentális liberális, később demokrata irányzatnak azzal a politikai gondolkodásbeli általános megközelítésével (nevezetesen a dirigiste-vel), miszerint a „nép" üdvéért a népet akár saját hibáitól is szükséges megóvni. Az orvosi hivatásnak ez az átfogó felfogása válik Porter szerint a 19. század második felétől uralkodóvá Európában. Úgy látja, hogy a comte-i pozitivizmus és Darwin fejlődéselméletének hatására politikai bölcselők, de számos államigazgatási praxist folytató orvos is, a társadalmat szuperorganizmusként szemlélve a politikát nem másnak fogta fel, mint eme organizmus orvosi kontrolljának, tehát lehetőséget látott egy ekkor már évszázadok óta ismert gondolat gyakorlati alkalmazására. Magának az évtizedenként és országonként változó politikai környezetnek az orvos- és egészségügy politikára gyakorolt hatását Porter két ponton tartja kiemelendőnek. Az első, amely jórészt Michel Foucault nézeteire megy vissza (Discipline and Punish. The Birth of Prison), arra utal, hogy a savoir (szakértelem) és a pouvoir (kormányzás) szövetsége nem annyira a demokrácia, a jólét és társadalmi igazságosság előretörését jelenti történelmünkben, hanem inkább az emberi társadalom úgymond racionális állami ellenőrzésének erősödését hozta magával. Ebben az aspektusban például a születésszabályozás és az abortusz törvényi szabályozása a 19—20. század során sem közegészségügyi megfontolásokon nyugodott, hanem a közerkölcs előírandó követelményeinek az (akár látens akár kinyilvánított) politikai célokkal való konkordanciáján, avagy puszta gazdasági követelményeken. A másik ambivalencia: Porter elfogadja Frank Mort nézetét (Dangerous Sexualities: Medico-Moral Politics in England since 1830. London—New York, 1987), miszerint az orvosi hivatás által támogatott egészségügyi reformok kiemelt célja volt — amely egyébként politikailag evidens —, hogy a haladás és a szakszerűség zászlaja alatt, az orvosi establishment különböző, épp befolyással bíró szegmentjeinek az adott társadalmon belül elfoglalt pozícióját erősítse. Másfelől, szintén Mort nyomán Porter azt is hangsúlyozza, hogy ez a befolyás mindazonáltal politikai tekintetben korlátozott maradt, és így fordított helyzet is előfordulhatott, mikor az orvostársadalom által szakmailag tökéletesen megalapozott javaslatok alkalmanként mégis elbuktak. Porter példái szerint meglepő, hogy a kétségtelenül modern Contagious Diseases Act (Törvény a fertőző betegségekről) előbb átjutott a parlamentben, majd visszavonták. A kötelező himlőoltást a 19. század során előbb bevezették, majd meggyengítették. Az eugenikai törvényhozás pedig Angliában eleve hamvába holt. Az okot Porter persze népszerűtlenségükben leli fel, abban, hogy nem volt politikailag célszerű az orvosilag, vagy ha úgy tetszik tudományosan, amúgy indokolt szabályozásokat bevezetni. Mindezt erősíthette az orvosi szakma reprezentánsainak megosztottsága a meghozandó törvényeket illetően. Semmiképp sem lehet tehát, és ez további tanulság a közegészségügy és egészségügyigazgatás tekintetében a 19. századi folyamatok megértéséhez, az angol orvostársadalmat egységes egészként szemlélni, amely magabiztosan és sikeresen törekszik az orvosi hivatást az állami politika kiemelt céljai közé inkorporálni, és megvalósítani a racionálisan szervezett közegészségügyi ellátás hálózatát. Hozzáfűzhetjük, hogy mindazonáltal mégse a politika ördögi arcát kellene felismernünk ebben a rajzban, hanem az emberi és társas viszonyok esetlegességét. A huszadik század első felében aztán mindezen egyéni és társadalmi attitűdök jó része megmaradt, de új dilemmákkal is kiegészült. A magas szinten adminisztrált kormányzati rendszerek megteremtésével ugyanis az állami beavatkozásnak még szélesebb lehetőségei nyílottak meg, és így az alkalmazott orvostudomány választásai erkölcsileg súlyosabbakká váltak. A kötet tanulmányai ki is térnek arra, hogy például a genetika előrehaladásának köszönhető