Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 145-146. (Budapest, 1994)

TANULMÁNYOK - ESSAYS - Pisztora, Ferenc: A „No-restraint” és az „Open-door” irányelveinek megvalósítási kísérletei és értékelése a hazai pszichiátriában

szernél jobban kedvelte a hálóteremben való tartást. Egy még későbbi tanítvány: Valentin Magnan (1835—1916), a legnevesebb francia pszichiáterek egyike, a párizsi Sainte Anne megfigyelőosztályának a főorvosa. Konrád Jenő 1883-ban, ottani látogatása kapcsán részletesen tudósított az osztályán tapasztaltakról.

43 Az epilepszia, az alkoholizmus és a demencia paralytica képezte azon kórtani triászt, mely az ottani elmerészlegen az uralkodó elemet képviselte. E túlnyomóan nehéz és nyugtalan beteganyag dacára V. Magnan a ,,No-restraint" elveit minden ízében kivitelezhetőnek tartotta, s a korabeli francia elmegyógyászok közül a szinte abszolút kényszernélküli kezelés egyedüli híveként volt ismert. E módszernek betudhatóan — állítása szerint — osztályán teljesen megszűnt a füribund dühöngés. S jóllehet a kényszereszközök alkalmazásának megrögzött ellenségeként ismerték őt, a betegápolás mindennapi nehézségeinek a megoldására azért volt néhány furfangos eszköze, eljárása. így pl. az izgatott, s önveszélyes, saját magukat mindenáron megsérteni akaró betegeket párnázott cellákban helyezte el, de csak a lehető legritkábban, komoly szükség esetén. Osztályán nagy elterjedtségnek örvendtek a brómok, melyeket főleg a hisztero-epilepsziánál és az alkoholizmus talaján keletkezett epilepsziákban alkalmaztak; a bódító szerek közül az opiátok használata volt túlsúlyban. A kifejezett mániás izgatottságot mutató, vagy a nyugtalan és önveszélyes beteget erős vitorlavászonból készült, egy darabból álló olyan öltözékbe tétette, amely a hátulgombolós gyermekruhához volt hasonló. Ám a hátul elhelyezett fémgombok külön kulcs segítségével zárhatók voltak, s így a beteg e ruhát nem tudta levetni. Ugyanakkor ez a fajta öltözék a szabad mozgást lehetővé téve biztosította, hogy a beteg fokozott mozgáskésztetése ne legyen gátolva. A korszak ezen alapkérdését, hogy vajon az elmebetegeket korlátozásoknak célszerű-e alávetni, vagy sem, Angliában éppen a kvékerek, e vallásos moralizálok egy csoportja választotta meg, mégpedig az utóbbi értelemben. Az 1790-es években William Tuke (1732—1822), egy kvéker teakereskedő — aki csodálta Ph. Pinel nagyságát és igyekezett követni tanításait — megállapította a York Retreat elmekórházat, amelyben megpróbált a páciensek részére jóindulatot sugárzó, és egyben kényelmes, nekik szimpatizáló környezetet létrehozni és azt folyamatosan (1796) fenn is tartani. O 1796-ban „majdnem teljesen beszüntette a kényszerzubbonyt" — írja Donath Gy.

44 Utódai az intézet vezetésében — Henri Tuke (1755—1814), a fia és Samuel Tuke (1784—1857), az unokája — az alapító humanitárius szellemét törekedtek megőrizni. A Tuke dinasztia hagyományait követve, az 1830-1840-es évek vége felé Robert Gardiner Hill (1811—1878) és John Conolly (1794—1866) — előbbi a Lincoln Asylumban, utóbbi a Harwell Asylums-ban azon fáradoztak, hogy elmebetegápolásból és kezelésből bármiféle kényszerítő módszert vagy eszközt kiküszüböljenek. Nem véletlen, hogy éppen Angliában született meg az az üdvös ellenhatás, amely végül is a ,,No-restraint" rendszert eredményezte. Ott ugyanis egyfelől a pszichiátriában a kényszereszközök túlzott igénybevétele dívott, ami előbb-utóbb szükségszerűen visszatetszést váltott ki; másfelől viszont a közvéleményt átható hagyományos angol szabadságszeretet ihlette azon törekvéseket, amelyek — a lehetőségek határain belül — az elmebetegek részére is igyekeztek a személyes szabadságot érvényre juttatni.

45 Voltaképpen J. Conolly nevéhez fűződik elsősorban e terápiás szisztéma bevezetése. Ő 1828 és 1839 között inaugurálva e módszert, az általa vezetett létesítményekben egyszerűen megtiltotta, hogy a kényszerítés és a lekötés ismert módszereit (kényszerzubbonyt, ágyhoz-rögzítést, cellában való izolálást stb.) alkalmazzák. Ismert elve: még annál is rosszabb, ha a beteget bármire kényszerítjük, mint az, hogy ha egyszerűen magára hagyjuk! Donath Gy.-nak az idegkórtan legújabbkori történetét taglaló összefoglalójából ismeretes, hogy John Conolly először a londoni egyetemen próbálta a pszichiátria tanítását meghonosítani. Miután azonban Londonban sem mint orvos, sem mint tanár boldogulni nem bírt, elfogadta Middlesex város elmekórházában, Anglia legnagyobb ilyen kórházában a Resident physician állását, és ott Ph. Pinel és W. Tuke 43 Konrád i. m. 1883. augusztus 9. p. 864, és augusztus 16. p. 890 44 Donath Gy., „Elmebetegek kezelése a régi időben és mostanában." Gyógyászat, 1930 9., p. 169. 45 Donath i. m. 1930, p 170