Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 145-146. (Budapest, 1994)

TANULMÁNYOK - ESSAYS - Pisztora, Ferenc: A „No-restraint” és az „Open-door” irányelveinek megvalósítási kísérletei és értékelése a hazai pszichiátriában

kaikat, megfelelő élelmet adatott nekik, s szelídséggel kezelte őket. Kortársai mindezért bolondnak tartották. De Ph. Pinel nemcsak a láncok és egyéb kényszereszközök alkalmazása ellen emelt szót, de kora sokk-módszerei" ellen is fellépett. Ezek hátterében az a régi mindennapi megfigyelés, klinikai empíria húzódott meg, hogy az elmezavar eltűnik, vagy legalábbis javul a szervezet súlyos sokkos állapotaiban, asphyxiájakor, agóniájában stb. Innen eredt az a terápiás koncepció, amely a , ,sokk-effektus " előidézésére — mint láttuk — a legváltozatosabb eszközöket (hirtelen, meglepetésszerű fürdők, forgatás, megijesztés stb.) igyekezett felhasználni. A ,,No-restraint" korai kezdeményezése egy olyan korban, amidőn még a betegek többnyire nagy termekben — vagy éppen egyes cellákban — voltak elhelyezve, egymással keveredve, zsúfolt viszonyok közepette, s amidőn az izgatott, nyugtalan személyek farmakoterápiás csillapítására igazán hatékony gyógyszerek még nem állottak rendelkezésre, különösen merész vállalkozásnak tűnt. Az agitált, esetleg heteroagresszív pszichotikusok ugyanis nemcsak a csendes betegeket nyugtalanították és bosszantották, de nemritkán egymást is fenyegették, s összeverekedtek. A háború kitört, s olykor az egész tömegre kiterjedt. E szituáció megfékezésére ilyen alkalmakkor a személyzet a befogás, lekötés, kényszereszközökkel való rögzítés módszereihez folyamodott, vagy egyes cellákban izolálta a kötekedőket. Ez az izolálás azonban szociális deprivációt eredményezett, s nem volt azonos az átmeneti elkülönítés célirányos módszerével. Ph. Pinel mindenekelőtt a betegek megfelelő klasszifikálásához és csoportosításához folyamodott. A nyugtalanokat kiemelte, időlegesen elkülönítette, ilymódon szétszórta őket, megszüntetve a nyugtalanságok bujtogatóinak koncentrálódását. Az effajta elkülönítésnek azonban nem volt szabad elzárásnak tűnnie. A rövid tartamú szeparálásnak legfeljebb csak az lehetett a célja és feladata, hogy magát a beteget minden olyan külső ingertől, amely izgalmat válthat ki nála, vagy meglévő nyugtalanságát fokozhatja, megóvják, vagy, hogy megakadályozzák, nehogy egy betegnek zajos és féktelen viselkedése izgassa és inficiálja a vele együtt levő többi társát. E célra pedig fölöslegesnek tűnt a beteg cellába történő elzárása, de elegendőnek — sőt kívánatosnak — hogy őt csupán egy különálló, csendes szobába helyezzék el, vagy akár egy csendes kertbe vigyék ki, természetesen megfelelő felügyelet mellett. Ph. Pinel meggyőződése volt, hogy az elmebetegekkel szembeni helyes viselkedést ugyanolyan pszichés attitűdöknek kell irányítaniuk és ugyanazon normáknak kell meghatározniuk, mint amelyek a normális egyénekkel szembeni magatartás során szokásosak. Szó szerint idézve néhány idevonatkozó sorát: „Különösen fontos — írta Traité médico-philosophique de l'aliénation mentale — című művében —, hogy az elmebajosok a humanitás és a világos látást meghozó tapasztalatok alapján irányíttassanak, hogy kilengéseik, a helyes úttól való eltévelyedéseik kellő határozottsággal legyenek helyréiévé, ha kell korlátozva — de ugyanakkor mindegyik beteg élvezhesse a szabadság azon fokát, mely megfelel személyi biztonságának, s mások biztonságának is... "

41 A „No-restraint" korai előfordulásai, az olyan nagy elmeorvosrefbrmátorok, mint Ph. Pinel, J. G. Langermann, vagy akár az angol Tuke-dk, F. Alexander véleménye szerint jóllehet nem gazdagították orvosi ismereteinket olyan új felfedezésekkel és eredeti koncepciókkal, mint amilyenekkel tette azt pl. Harvey vagy Freud, s ámbár nem voltak zsenik, de mégis nagyon értékes és odaadó embereknek tekinthetők. Egy olyan új tudományos korszak hiteles képviselőinek, amely elkezdte alkalmazni az értelmet és a megfigyelést — s nem csupán azért, hogy a környező külső világot megértse, hanem azért is —, hogy felfedezze az ember viselkedését, szociális és morális magatartását.

42 Franciaországban a következő pszichiátriai generációk tagjai közül több követője is akadt Ph. Pinelnek. így mindenekelőtt Étienne Dominique Esquirol (Y772 — 1840), aki a lehető legszorosabban igyekezett mestere nyomdokaiban haladni. Majd Bénédict-Augustin Morei (1809 — 1873), aki, miután 1848ban a Nancy melletti Mareville-i azilium főorvosa lett, rögtön hozzáfogott az intézmény megreformálásához: megszüntette a kényszerzubbony használatát, felszámolta a cellarendszert, s az izolációs mód41 Baruk, i. m. 1967 ibid. 12 Alexander-Selesnick i. m. 1970, pp 139—169