Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 145-146. (Budapest, 1994)

KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEW

annak megfelelő homeopata szereket. A harmadik mutató a betegségek és szimptómák alapján tájékoztat az alkalmazandó gyógy növény terápiáról. Mindezeket összegezve elmondhatjuk, hogy az ún. Bach-növényterápia megismertetése által gazdagodott a természetgyógyászati szakirodalom. Szerencsére egy olyan terápiás móddal amely a való világhoz, az empíriához, az évezredes gyógynövénykultuszhoz kapcsolódik és nem az irrealitáson nyugvó parapszichológiái, paramedicinát népszerűsíti. Kapronczay Katalin Haeger, Knut: The Illustrated History of Surgen,'. Harold Starke, London, 1990. 288 p., ill. A svéd sebész-kutatóorvos szerző sebészettörténete elsősorban azoknak szól, akik e történet alapvonalaira, alapigazságaira kíváncsiak. A klasszikus elvek szerint, kronologikus sorrendben sorakozó fejezetek intelligensen, logikusan ám minden szenzációhajhászás s különösebben új gondolat nélkül beszélik el nekünk az orvostudomány „ágazatai" közül talán leglátványosabban fejlődő sebészet történetét. Haeger láthatóan más összefoglaló kézikönyvekre alapozza gondolatmenetét, különösebb kitérőket sem engedélyez magának, így könyve kétségtelenül informatív és bizonyos szintig használható ismeretterjesztő munkának bizonyul: annak azonban, aki az orvostörténetet tudományként műveli vagy igyekszik művelni, óvatosan kell a szöveg megállapításait kezelni. Jelentősebb tévedések ugyan nem bosszantják az olvasót, ám éppen a kötet ismeretterjesztő szándékai következtében gyakoriak az egyszerűsítések és a fölszínes, láthatóan más hasonló kiadványok megállapításaira s nem az eredeti forrásokra támaszkodó ítéletek. Haeger könyvének erényei közt viszont mindenképp meg kell említenünk az olvasmányosságot, a becsületes teljességre-törekvést, az információgazdagságot, a remek szerkesztést (a főszöveget szürke háttérrel kiemelt szövegillusztrációk, idézetek egészítik ki, a könyvet nagyszerű mutatók, időrendi táblák, bibliográfiák zárják stb.), továbbá, s nem utolsó sorban, a 200 gyönyörűen reprodukált és a megfelelő helyre tördelt illusztrációt — márpedig mindez egy ismeretterjesztő kötet szempontjából egyáltalán nem mondható kevésnek. Magyar László Hoerni, Bemard: L'autonomie en médecine. Nouvelles relations entre les personnes malades et les personnes soignantes. Bibliothèque scientifique Payot. Paris, Payot, 1991. 258 p. Bernard Hoerni könyvében az orvostudomány körén belül vizsgálja az autonómia fogalmát, amit orvosetikai értékként definiál, de felhívja a figyelmet ennek az értéknek a relativitására. Az autonómia az orvostudomány keretein belül komplex tudományos, kulturális és társadalmi probléma, magában foglalja a beteg személy és a betegsége, a beteg és az ápolószemélyzet közötti kapcsolatokat, valamint ezeknek a társadalomhoz fűződő viszonyát. A beteg függ az orvostól, az orvos függ a betegtől, és mindketten függnek attól a társadalomtól, amelyben élnek. Ezek a kapcsolatok nagyon fontosak, különösen ma, amikor igen nagy figyelem terelődik a beteg autonómiájának problémájára. Hoerni ezt a kérdéskört tárgyalja a hospitalizáció keretein belül. A könyv első fejezetében a szerző áttekinti a történeti korok hozzáállását a tárgyalt problémához, és három periódust különít el a mentalitás fejlődésének alapján. Az első a hagyományos orvoslásé, ahol még csak nyomokban vetődik fél a beteg jogainak kérdése, a második periódust a felvilágosodástól az 1950-es évekig tartó időszakra teszi, a harmadik fejlődési szakaszt pedig a 20. század második felében határozza meg, amikor már törvények és etikai kódexek szabályozzák az ilyen irányú törekvéseket. Hoerni sorra tárgyalja az autonómia legfontosabb szempontjait, majd azokat az elemeket határozza meg, amelyek az autonómia alapját képezik (pl. morális, kulturális, etikai, deontológiai, és jogi bázis). A szerző ezek után vizsgálat alá vonja a hospitalizáció következményeként felvetődő problémákat, kitér az orvos és a beteg közötti információs viszony kérdéskörére, a beteg jogaira, a hit és a bizalom kérdésére, majd azokat a különleges eseteket tárgyalja, amikor az autonómia sajátos problémaként jelentkezik (pl. gyerekek, beszámíthatatlanok, öregek, haldoklók esetei). Bemutatja azokat a dilemmákat, amelyek korszakunkban az orvosetika legélesebben felvetődő problémái: így pl. az információ rizikóját, az euthanázia kérdéskörét. Kitér az ápolószemélyzet jogainak kérdéskörére és a technikai fejlődésből adódó problémákra is. Konklúziójában hangsúlyozza, hogy az autentikusságot, mint kulcsfogalmat kell tekintenünk, amely relatív fogalomként különböző módon jelenik meg a patológia területén belül. Hoerni művének függelékében részleteket közöl a különböző jogi deklarációk és etikai kódexek szövegéből egészen Az emberi jogok deklarációjától (1789) kezdve az 1981-es manilai etikai kódexig. A könyv végén részletes bibliográfiát találhatnak a téma iránt érdeklődő kutatók. Horányi Ildikó