Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 145-146. (Budapest, 1994)

KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEW

Ha a témát szociálpszichológiai szempontok alapján akarjuk elemezni, kérdések egész sorára kell választ adnunk: hol a határ a „normális" és a „deviáns", az „egészség" és a „betegség" között; mely szociális tényezők és kulturális értékek vannak az „egészség" fogalommal szoros kapcsolatban; mely testi állapotot és mely pszichésen eltérő megnyilvánulást definiál a köztudat betegségként stb. Az orvos-beteg kapcsolaton keresztül tanulmányozva az „egészség" és „betegség" fogalomkört — számolva a mentális és kulturális tényezőkkel, a szociális tényezőket sem figyelmen kívül hagyva — egyértelmű, hogy a test működésének bárminemű zavarát, a fájdalommal járó sérüléseket, a szokatlan pszichés megnyilvánulásokat minden korban betegségként határozták meg. Fontos segítséget nyújtanak a fogalmak és a fogalmakhoz kapcsolódó tartalom vizsgálatában a korabeli gyászbeszédek. Ezek az írások világítanak rá leginkább a fogalmak tartalmi lényegére. Ezen kívül érdekes információkkal szolgálnak a kor anatómiai-, fiziológiai ismereteiről, az előforduló betegségekről, az alkalmazott gyógyszerekről. Adatokkal bizonyítja a szerző, hogy a különböző történelmi korokban — a vizsgált modelleknél — a foglalkozásonkénti szocializálódás, valamint az ez által kialakult magatartásformák, jelentősen hozzájárulnak a szociálpszichológiai változásokhoz. Külön fejezetben vizsgálja a szerző a pszichés devianciában szenvedő betegek társadalmi megítélésének kérdését, a velük való bánásmódot, a közvetlen környezet hozzájuk való viszonyát. Korabeli feljegyzések alapján rekonstruálja a kor egy-egy társadalmi rétegének ezzel kapcsolatos gondolkodásmódját és állásfoglalását. Figyelmet fordít a szerző az idős korú emberek és a család viszonyának tanulmányozására, taglalja, milyen szerepet töltöttek be az idős emberek az adott periódus társadalmában, kitér az időskori betegségek gyógyításával kapcsolatos szokásokra is. Vizsgálat tárgya a hirtelen bekövetkezett, a hosszan tartó betegséget követő, és az alvás ideje alatt bekövetkezett halálesetek egyéni, közösségi és társadalmi megítélése is. A „halál" fogalom, ezen belül a „természetes" és „nem természetes" halál fogalmak tartalmi változása korabeli feljegyzések alapján jól elemezhető. Három évszázad folyamán követheti nyomon az olvasó az „egészség", „betegség", „halál" — az emberi élettel és a gyógyítással oly szorosan összefüggő — fogalmak tartalmi változását, megismerkedhet a változást befolyásoló vagy előidéző tényezők sokaságával. A vizsgálódási aspektusok — amelyek szerint a könyv szerzője a felvetett fogalomköröket tárgyalja és nyújt körültekintő, következetes, objektív képet a tárgyban — érdekessé teszik a sorozatnak ezt a kötetét is számos tudományág számára. Slárku Erzsébet Hackl, Monnica: Bach-Blütentherapie für Homöopathen. 2. erweiterte Auflage. Stuttgart, Sonntag Verl., 1993. 116 p. Az orvostudomány állandó fejlődését nem csupán a korszakos jelentőségű felfedezések, hanem a mindennapok klinikai tapasztalatai is biztosítják. Ez a megállapítás különösképpen a gyógyszeres terápiára vonatkozik. Alapvetően fontos az a megfigyelés, hogy ugyanaz a betegség minden egyes megbetegedettnél más szimptómák kíséretében jelentkezik. Éppen ezért a terápiának is az egyénhez kell alkalmazkodnia, hiszen minden egyes emberi szervezet különböző módon reagál a gyógyszerekre. Van akinél már egy csökkentett adag is eredményes, míg másoknál az egyre emelt dózis sem hatásos. A Bach-gyógynövényterápia rendkívül egyszerű és természetes gyógymód. Alapja éppen az az elgondolás, hogy elveti a szigorú szabályokat és mindig az egyéni szempontokat veszi figyelembe. Alapelve ezen a ponton találkozik a homeopátiával. A gyógymód feltalálója egy híres angol homeopata orvos, Edward Bach volt, aki az 1930-as években, Londonban praktizált. Annak ellenére, hogy korának egyik jelentős bakteriológusa és patológusa is volt, a szekundér irodalom jóformán alig tesz említést róla. Egyedi terápiájának kidolgozása során az az elképzelés vezette, hogy minden mesterséges, kémiai elem nélkül tudjon gyógyítani. A homeopatákhoz hasonlóan a növény minden részét felhasználta, de ellentétben a homeopatákkal nem alkalmazott mérgező növényeket és kultúrnövényeket, sem mineráliákat vagy állati eredetű preparátumokat, kizárólag a vadon termő növényeket. Feldarabolás nélkül készítette belőlük az esszenciát, forrásvízben áztatva, a Nap energiáját felhasználva, mindenképpen a természetes módot előnyben részesítve készítette a főzetet. Nem tagadta, hogy a homeopata szerekhez hasonlóan, gyógynövényfőzetei alkalmazása sem mentes az ún. placebo-effektustól. Ismertetett kötetünk első részében a terápia létrejöttének körülményeit és annak lényegét tárja fel előttünk a szerzőnő. A kötet további részei a következők. A gyógynövények alfabetikus sorrendjében megismerhetjük azok részletes leírását, hatását, alkalmazását. Az ezt követő tematikus rész összehasonlítja a gyógynövényhatóanyagokat és az