Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 141-144. (Budapest, 1993)

KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEW

Prochiantz Alain: Claude Bernard le Révolution Physiologique. Presses Universitaires de France, 1990, Paris, 125 p. Claude Bernard kötelezően szerepel a felsőbb évfolyamok filozófiai tananyagában, s bár a tudományos filozófia kiemelkedő alakja, számos megérdemelt méltatása ellenére napjainkban jórészt ismeretlen maradt munkásságának jelentősége. Pedig Kopernikuszhoz. Newtonhoz vagy Darwinhoz hasonlítható nagy tudósról van szó. Legismertebb s egyben leginkább félreismert mú've, a Bevezetés a kísérleti orvostudomány tanulmányozásába jó példája ennek, hiszen kevés kivételtől eltekintve „metodológiai aspektusát" emelték ki, mintha a szerző találta volna tél a kísérleti módszert, jóllehet az a hipotézis-kísérlet terminuspárjának tekintetében jóideje létezett már a biológiai tudományokban (Réaumur vagy Lazzaro Spallanzani) éppen úgy, mint más tudományágakban. A Bevezetés a maga nemében kivételes mű, hiszen a fiziológia általa lép az összetett tudományok sorába. Új tudományág születéséről van szó ebben a műben, amely egyrészt kiemeli a fiziológiát az orvosi „művészet" empirizmusából, másrészt megszabadítja az anatómia, a fizika és a kémia gyámkodásától. Claude Bemard révén elismertek a fiziológia autonóm elveit és saját kutatási módszereit. Egyébként Claude Bemard munkássága nem korlátozódik csupán a Bevezetésre, hanem olyan műveket is félölel, mint Az általános fiziológia fejlődése és útja Franciaországban vagy a Leckék a növényeknél és az állaloknál közös jelenségekről, valamint a töredékes feljegyzések, melyek közül a Vörös füzetet vagy a Kísérleti orvostudomány elveit a nagyközönség is megismerhette és számos ismert szerző elemezte és méltatta. Ennek a kis könyvnek egyik célja éppen az. hogy részleteket mutasson be ezekből a szövegekből. Másfelől rámutat arra is, hogy Claude Bemard, amikor a táplálkozás kérdéseivel foglalkozott, minduntalan beleütközött a nemzés és a fejlődés jelenségébe, azokba a nehézségekbe, amelyek a tudományos gondolkodás során felmerülnek ezen a téren. Bármilyen furcsának tűnik is, Claude Bemard, a fiziológia megteremtője nem tudott eligazodni az élő szervezetre jellemző két sajátosságban: az utódnemzés és a fajfejlődés területén. Nem mintha nem ismerte volna kortársának. Darwinnak munkásságát, sokkal inkább arról van szó, hogy megzavarták azok a vég nélküli viták, amelyek a tudós vitalizmusáról, vagy ellenkezőleg, materializmusáról folytak. Mindez inkább arra mutat rá, hogy Claude Bemard hiányát érzete egy eljövendő tudományágnak, a genetikának, amely nélkül a nemzés és az evolúció nem érthető meg, s amely hiánynak jellegét tökéletesen felismerte és kifejezésre juttatta. Ez a kis könyv három részre oszlik. Az első rész a belső közeg fogalmával foglalkozik, melynek révén Claude Bemard tisztán filozófiailag kiszabadítja a fiziológiát a leegyszerűsítő fizikai és a vitalizmussal erősen átitatott anatómiai megközelítésből. A második részben található a szerző rövid biográfiája s annak taglalása, amelyből kitűnik, hogy Claude Bemard nem feltalálta a kísérleti módszert, hanem kimutatta használatának szükségességét, azt. hogy hogyan kell alkalmazni a fiziológiában a sajátosan élő szervezethez, igazodó fogalmi és módszertani eszközöket. Végül a harmadik részben szövegek segítségével sor kerül annak a kérdésnek a vizsgálatára, amely számos ellentmondással egyetemben végighúzódik a fiziológus egész munkásságán, vagyis az élet definiálására evolúciós aspektusaiban. A kérdés mind a mai napig nyitott, hiszen az organikus keletkezésről van szó a szerves molekulák keletkezésének és a szervek morfogenezisének kettős értelmében. A szerző rámutat arra, hogy a Claude Bemard által tapasztalt nehézségek a comte-i értelemben vett „pozitív" gondolkodás terén az egyedfejlődés és az evolúció tekintetében egy jövendő genetikai tudomány hiányának a következménye. Jancsikity Erzsébet Rousseau, G. S. : Perilous enlightenment. Pre- and post-modern discourses — sexual, historical. Manchester — New York, Manchester University Pr., 1991. 336 p. A kötet G. S. Rousseau-nak, a kaliforniai egyetem kiváló professzorának az 1960-as években és az 1970-es évek elején született írásait adja közre. Az esszék két meghatározó tudományág — szexualitás és történetírás — határvidékén keletkeztek, és megannyi pszichológiai, pszichiátriai, filozófiai és szociológiai vonatkozással bírnak. Témájának megközelítésében a szerző különböző módszereket hív segítségül, leginkább azonban eredeti tudományterületének, az irodalomtörténetnek módszereire támaszkodik. A bevezetőben Rousseau hosszasan indokolja, mi késztette arra, hogy elhagyva eredeti szakterületét, a 18. század irodalomtörténetét, a szexualitástörténet interdiszciplináris, ráadásul a humán- és természettudományok határmezsgyéjén elhelyezkedő témája felé forduljon. A kötetben sorjázó írások olyan, a reneszánsz nagy polihisztorait idéző tudóst tárnak elénk, aki átfogó intellektuális érdeklődését nem képes a hagyományos akadémiai tudományágak tradicionálisan szűkreszabott keretei közé szorítani. A kötetben szereplő írások az alternatív szexualitás homoerotikus formáját vizsgálják. Hiszen az angol „gay" szó nemcsak a nagy angol—magyar szótárban szereplő víg, élvhajhász, szabados értelemben használatos angolszász nyelvterületen, hanem elsősorban homoszexuális férfiak megjelölésére használatos. Rousseau a 18. század nagy egy-