Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 141-144. (Budapest, 1993)

KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEW

Milanesi, Claudio: Mort apparente, mort imparfaite, Medicine ete mentalités au XVIII

e siècle. Paris, Éditions Payot, 1991. 268 p. Claudio Milanesi könyvének tárgyát az a sajátos jelenség vizsgálata képezi, amely a 18. század folyamán „látszólagos halál" néven vált közismertté. A kutató kiindulópontja Winslow: Quaestio medica-chirurgica (f740.) című tanulmánya, és Jean-Jacques Bruhier: Dissertation sur l

'incertitude des signes de la mort et l'abus des enterrements et des embaumemens précités (1742.) című műve, amelyek a halál diagnosztikus jeleinek bizonytalanságára, és az esetleges tetszhalottak élve való eltemetésének veszélyeire hívják fel a figyelmet. Bruhier összegyűjtötte munkájában azokat az évszázadok során keletkezett történeteket, amelyek a látszólagos halál témakörét érintik, s megpróbálta azokat orvosi szemszögből racionalizálni. Felhívta a figyelmet arra, hogy a visszajáró és a feltámadó holtak köré szőtt legendák hátterében a tetszhalál problémaköre húzódhat meg. Bruhier szükségesnek tartotta a hulla legalább három napig való megőrzését és megfigyelését a halál beállta után, és reformjavaslatokat tett a temetői szokások megváltoztatására. Milanesi — Bruhier művének elemzése kapcsán — történeti jellegű áttekintést nyújt a halál állapotának diagnosztizálásáról és a látszólagos halálról kialakult tudományos teóriákról, összefoglalja a téma megjelenésének lehetőségeit az irodalom, a vallás, és az esztétika területén belül. Alaposabb elemzés alá veszi a 18. század éráját, képet adva arról, hogy a felvilágosodás embere számára mit jelenthetett a halál gondolata. Bemutatja az orvostudomány, a filozófia, az egyház álláspontját a vizsgált problémakör tekintetében, a téma kapcsolatait az irodalom, a művészet, az esztétika területével, és a 18. században kialakuló matematikai statisztika szerepét a halálról való gondolkodásban. Elemzi Bruhier művének ellenreakcióit, a téma hatását a tudomány, a vallás és az irodalom fejlődésére, a reformjavaslatok alakulását, megvalósulásának módjait. A 18. századra racionalizálódott, a felsorolt kontextusok hatása alatt kialakult halálkép komplex kölcsönhatási viszonyban áll a kultúra szinte minden területével, a fiziológiai kutatások és az esztétika összefonódása sajátos karaktert kölcsönöz a felvilágosodás korszakának. Milanesi igen alapos, és mindenre kiterjedő figyelemmel írott művének végén bő irodalom- és forrásjegyzék található, amelyek közül főleg az utóbbi érdemel nagyobb figyelmet, mert az egzakt kutatások ezeken a kultúra minden területéről összeválogatott műveken alapulhatnak. Horányi Ildiké) Morris, David B. : The Culture of Pain. University of California Press, Berkeley — Los Angeles — Oxford, 1991, 342 p. Morris alaptétele szerint a fájdalom nem csupán orvosi ügy: formája és ereje a fájdalmat érző ember személyiségétől éppenúgy függ, mint a kultúrától, amelyben megjelenik. A fájdalom tehát szociológiai szempontból is szemlélhető, sőt éppen akkor mondhatunk róla a legtöbbet, ha azt vizsgáljuk, hogyan reagál rá a tudat s hogyan a társadalom. A fájdalom tehát nem fizikai ingerek összessége, hanem élmény: nem csak a fájdalom formál bennünket, mi is alakítjuk a fájdalmat — jelentéssel látjuk el. Ezekre az alapgondolatokra épül ez a kitűnő esszé, mely a fájdalom és a kultúra kölcsönhatásait mutatja be a művészet, az erkölcs, a politika, az esztétikai, a jog, a szex és nem utolsósorban az egészségügy területén. Morris szerint meg kell szabadulnunk a fájdalom pusztán orvosi-fiziológiai szemléletétől ahhoz, hogy könnyebben szembeszállhassunk hatalmával, avval a hatalommal, mely destruktív és kultúrateremtő erő is egyben. A könyv gondolatmenetét jelentős irodalmi, képzőművészeti, történeti anyag s igen érdekes és tartalmas jegyzetapparátus illusztrálja, az európai olvasó számára pedig különösen érdekesek azok a részek, amelyek egy újfajta amerikai intézményről, az ún. „pain clinic"-ről (fájdalomklinika) közölnek információkat — ezeket a kórházakat avval az ideális céllal hozták létre, hogy bennük ne a betegségeket, hanem a beteg és szenvedő embert gyógyítsák. Morris rokonszenves végkövetkeztetése szerint, a fájdalomtól (egyes konkrét esetektől eltekintve) nem kell mindenáron megszabadulnunk: tanuljunk meg inkább együttélni vele, mert szerepe világunkban sokkal fontosabb, mintsem valaha is gondoltuk volna: nélküle sem személyiség, sem társadalom nem létezhet. Magyar László