Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 133-140. (Budapest, 1991-1992)
KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEW
Amit megállapít a disszertáció szerzője a századforduló orvosainak — J. V, Hildebrand, Georg L. H. K. Wedermeyer, Joan C. F. Harles e témával foglalkozó munkáit elemezve —, az, hogy a századfordulóra a tífusz fogalom sokfélesége volt a jellemző. 1815-ig terjedő időszak keretén belül tárgyalja a szerző azokat a nézeteket, amelyek a tífusz és a pestis, a tífusz és a petecskór azonosságát bizonyítják. A téma vizsgálásának második szakasza 1815-től 1840-ig terjed. Ernst Bartel, Joseph Voggt, Carl Pfeufer, Gottfried Eisenmann, Johann Lukas Schönlein kutatásainak eredményei alapján követhetjük a fogalom kialakulásának történetét. Képet kapunk arról, hogy a „tífuszos betegségfolyamat" összefoglaló név milyen, egymáshoz csak hasonló de nem azonos betegségeket gyűjtött egy csoportba. Megtudhatjuk az elemzett munkákból, milyen jelentőséggel bírt a kórbonctan fejlődése a tífusz mind jobb és mind pontosabb meghatározásában és más betegségektől való elkülönítésében. A század közepére a kiütéses tífusz és a hastífusz leírása egyre pontosabb, körülhatárolódik kórképe, egyre világosabb a betegség fogalma. A hastífuszt ebben az időben a kórkép és a tünetek alapján már jól meg tudták különböztetni más, hasonló jellegű betegségektől. A tífuszfogalom tisztázásában ennek az időszaknak ez volt a legnagyobb eredménye. A század vége felé már egyre több olyan tanulmány született, amelyek azt bizonyították, hogy a tífusz két fajtáját már nagyon jól elkülönítették egymástól a kutatók. Igaz, ez a nézet még nem volt általánosan elterjedt. Ignatius Sauer és Joseph Lindwurm tanulmányaikban azt a nézetet vallották, hogy a hastífusz a kiütéses tífusznak egyik változata. Rudolf Virchow és Heinrich Heidenhain kutatásaikkal igazolták, hogy — bár klinikailag sok a hasonlóság — a tífusz két ismert és sokak által leírt fajtája önálló betegség. Jakob Schütz, Carl Wegelin a betegség etiológiájának tanulmányozása eredményeként ugyancsak arra a következtetésre jutottak, hogy a hastífusz és a kiütéses tífusz két egymástól független betegség. Az igazi haladást a „tífuszfogalom" meghatározásában és tisztázásában a két kórokozó felfedezése hozta. Ekkor nyert egyértelműen bizonyítást, hogy a hastífusz és a kiütéses tífusz két különélló, egymástól független betegség. Lényegében századunk elejére alakult ki az a máig érvényben lévő és általánosan elfogadott betegségfogalom, amely a betegségtüneteknek ezt a csoportját hastífusz és kiütéses tífusz néven tartja nyilván. Könyve végén a szerző felsorolja azokat a megnevezéseket, szinonimákat, amelyekkel a téma kutatása során találkozott, és amelyek könyvében előfordulnak. A szinonimajegyzéket követi a könyv irodalomjegyzéke, amely igen gazdag. Ebben a disszertációban orvostörténészek, nyelvészek hasznos adatokat találnak az elmúlt század orvostudományának és orvosi nyelvének fejlődésére. A gondosan feldolgozott tanulmányok alapján figyelemmel kísérhetik az orvostudomány egyik problémájának megoldását. Elsősorban orvostörténészek figyelmébe ajánlom ezt a könyvet, de hasznosan forgathatják nyelvészek és orvostanhallgatók is. Slárku Erzsébet C. S. Maffioli L. C. Palm (Eds.) Italian Scientists in the Low Countries in theXVIIth and X VHIth centuries, Amsterdam — Atlanta, GA 1989, 338 p. ill. 1988 májusában Utrechtben Galilei főműve a Discorsi e dimonstrazioni matematiche intorno a due nuove scienze megjelenésének 350. évfordulóján tartott kongresszus 16 előadásának szövegét adják közre a szerkesztők. Az előadások némelyike Galilei tudományos jelentőségét vette vizsgálat alá, így Galilei könyvének egykori holland fogadtatásáról értekezett van Berkei professzor (Groningen), a Galilei életmű értékelésének változásairól H. F. Cohen professzor (Twente): G. Vanpaemel (Brüsszel) pedig Galilei longitudinális helymeghatározással kapcsolatos nézeteit elemezte. A zöm persze a holland—itáliai tudományos kölcsönhatásokat részletező eredményeit tette közzé. Világosan áttekinthető összevetést készített egy meglehetősen komplex témáról, a holland és itáliai egyetemek XVI—XVII. századi helyzetéről és ezen belül különös tekintettel az orvosképzésről Hilde de Ridder—Symoens professzornő (Lovendegem). Az itáliai hidraulikai kutatások eredményeink XVIII. századi németalföldi jelentkezését elemezte C. S. Maffioli professzor (Trento). Antoni van Leeuwenhoek mikroszkopikus vizsgálataiban itáliai szerzők impulzusait, főként pedig Marcello Malpighi nézeteinek hatását vizsgálta a delfti tudós levelezésének és tudományos naplóinak feldolgozásával L. C. Palm (Utrecht). Számos, kiemelkedő jelentőségű XVIII. századi bolognai tudós (így M. Malpighi, C. Fracassati, Anton Felice Marsili, D. Guglielmini, A. M. Valsalva és Giambattista Morgagni) hollandiai másodpublikációit vizsgálta körültekintő részletességgel M. Cavazza (Bologna). A bolognai Luigi Ferdinando Marsigli angliai és hollandiai tudományos kapcsolatait elemezte McConnel (London). A híres milánói asztronómus Barnába Oriani 1786-os németalföldi tanulmányútját G. Tagliaferri és P. Tucci professzorok (Milánó) előadása taglalta. A tudomány és a vallás kapcsolatának XVIII. századi németalföldi és itáliai összevetéséből jutott arra a következtetésre H. A. M. Sledners professzor (Ultrecht), hogy Galilei idejében a kálvinista köztársaság kedvezőbb feltételeket teremtett a tudományos vizsgálatok szabadsága számára, mint az itáliai államok. A XVIII. századi leydeni anatómus Eduard Sandifort itáliai tudományos kapcsolatairól értekezett
