Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 125-132. (Budapest, 1989-1990)

TANULMÁNYOK - ESSAYS - Le Calloc'h, Bernard: Alexandre Csoma de Kőrös n'est pas mort du paludisme

Le Calloc'h ezt nem fogadja el. Dolgozatát két nagy fejezetre osztva, először azt vizsgálja, hogy valóban Terai térségében szerezhette-e Körösi Csoma Sándor a fertőzést, másodszor pedig azt, hogy valóban maláriában halt-e meg? Mind a két kérdésre nemleges választ ad, helyesebben mind a két kérdésnél megállapíthatja, hogy nem bizonyítható az állítás, de — persze — az ellenkezője sem. A dolgozat igazi értékét nem is a végső konklúzió adja, hanem az odáig vezető út: az a végtelenül gazdag ismeretanyag, amit Le Calloc'h "en cours de route" felvonultat. A dolgozat első részében számos korabeli útleírás és élménybeszámoló alapján próbálja a korabeli Terai vidékét rekonstruálni és felmérni, hogy ténylegesen milyen veszélyt jelenthetett a térségen való áthaladás az utazók részére. Számos korabeli leírás és napló — Barré R.W.Latter 1814—16, John Taylor 1825, James William Grant 1828 és ugyanő J.D. Herbert-tel 1830, Victor Jacquemont 1829 és mások — adatai alapján azt a következtetést vonja le, hogy Terai —jóllehet veszélyes — ám korántsem volt annyira elvadult vidék, amint azt az életrajzírók túlzóan állítják. Az angol-nepáli háborút követően, a 30-as években makadám utat is építettek itt, s Körösi Csoma Sándor az utat — korántsem véletlenül! — az év száraz, úgymond téli időszakában tette meg. Azokat a feltételezéseket sem érzi a szerző megalapozottaknak, amelyek Körösi Csoma Sándor a térségben eltöltött éjszakájára vonatkoznak. Különösen Cholnoky Jenő (1940) leírását tartja le Calloc'h teljesen irreálisnak. Végülis az első rész mondandóját összefoglalva, megállapítja, hogy amennyiben Körösi Csoma Sándor malarias fertőzést kapott, azt feltehetően nem az alig két napig tartó Terai-n való áthaladásakor, hanem bárhol és bármikor kaphatta (Íriszen például Calcuttában egyszer 4 majd 5 évet töltött, s az sem volt veszélytelenebb ilyen szempontból). A biográfusok leírásából arra is lehetne következtetni, hogy Körösi Csoma Sándor nem kellő elővigyázatossággal vágott volna neki az útnak. Ix Calloc'h Körösi Csoma Sándor életéből vett számtalan epizóddal bizonyítja, hogy az ilyesfajta feltételezés mennybe alaptalan. Körösi Csoma Sándor rendkívül felkészülten, nagy körültekintéssel vágott neki minden útjának. Ezen kívül orvosi ismeretekkel is bőven rendelkezett. Göttingenben 2 évig folytatott orvosi tanulmányokat, többek között Blumenbach fiziológiai előadásait hallgatva, lefordította a Rgyud bzi, tibeti orvoskönyv egy rövidített változatát, több évet töltött Puntsog láma-orvos társaságában, halála után a Susruta egy példányát találták nála. Mindezek orvosi érdeklődését bizonyítják, így elképzelhetetlen, hogy a fertőzés veszélyével mit sem törődve vágott volna neki az útnak. (E témában a szerző már publikált egy érdekes írást, Orvos volt-e Körösi Csoma Sándor? címmel az Orvostörténeti Közlemények 117—120/1987. számában.) A cikk második része azt vizsgálja, hogy valóban malária volt-e, amiben Körösi Csoma Sándor meghalt. E vonatkozásban Dr. Archibald Campteil lenne a koronatanú, ám Campbell ezt a szót egyszer le nem írja.A jelentést szinte tetűről-betűre átvizsgálva és a tényeket rendkívüli szigorúsággal csoportosítva Le Calloc'h végül is arra a következtetésre jut, hogy a halál oka nem lehetett malária. Felsorolja a malária általános, majd első, második és harmadik fázisára jellemző jegyeit, összeveti ezeket Campbell leírásával és megállapítja, hogy a betegség legjellegzetesebb ismérvei hiányzanak a leírásból. Majd avval foglalkozik részletesen, hogy Campbell miért nem kezelte kiiúnnel Körösi Csoma Sándort. A válasza erre egyértelműen az, hogy azért nem, mert nem tartotta maláriának a betegséget. Az ugyanis kizárt, hogy ne tudott volna a quinquina fa kérgének főzetéről, hiszen az az 1650-es évek óta ismert volt. Robert Talbor 1672-ben publikálta híres könyvét, Pelletier és Caventou 1820-ban izolálta a kinint és 1823-tól manufakturális szinten állították elő a kinin-szulfátot (Luke Howard). A kinint és annak lázcsillapító hatását tehát ismernie kellett mind Campbell-nek, mind Körösi Csornának. Egyetlen magyarázata, hogy nem alkalmazták, hogy fel sem merült a malária gyanúja — írja Le Calloc'h ezzel kapcsolatban. Ezt a tényt támasztja alá az a tény is, hogy William Griffith, angol orvos ugyancsak látta Körösi Csornát utolsó napjaiban és ő sem vetette fel a malária lehetőségét, pedig mindenképpen felismerte volna, hiszen 3 évvel előbb maga is átesett rajta, s majdnem belehalt. Mégsem ajánlott sem kinint, sem semmilyen más lázcsillapítót Csornának. Maga Campbell, amikor látta, hogy a beteg állapota rosszabbodik, csupán hólyaghúzót rendelt, ami jó lehet pl. tüdőgyulladás esetén, de nem maláriánál — és ezt minden résztvevő igen jól tudta. Miért? — teszi fel újra és újra a kérdést Le Calloc'h, és a válasza is újra meg újra ugyanaz: azért, mert nem diagnosztizálták Körősi Csoma betegségét maláriának. De akkor végülis, miben halt meg Körösi Csoma Sándor? A szerző válasza, hogy végelgyengülésben, semmi másban. A 60 felé közeledő Körösi Csoma az akkori felfogás és az akkori átlagos életkor szerint aggastyánnak számíthatott — állítja Le Calloc'h — és a valaha oly híres, robusztus egészsége is addigra már minden bizonnyal megrokkant. Eletének nagy részét éhezés, nélkülözések közepette töltötte,