Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 125-132. (Budapest, 1989-1990)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK, ELŐADÁSOK - STUDIES, LECTURES - Szénásy, József: A hydrocephalus kezelésének története a századfordulótól napjainkig
A HYDROCEPHALUS KEZELÉSÉNEK TÖRTÉNETE A SZÁZADFORDULÓTOL NAPJAINKIG (TEKINTETTEL HAZAI VISZONYAINKRA) SZÉNÁSY JÓZSEF A sebészet múlt századi fejlődése a hydrocephalus sebészi kezelése terén is éreztette jó hatását. A hydrocephalusnál már régóta alkalmazott agykamrapunkciók [22,53], vagy a felgyülemlett liquornak kifelé történő elvezetése (drenálása), előbb, vagy utóbb sepsis következtében a gyermek halálához vezettek, ezért már a múlt század utolsó évtizedeiben, majd egyre gyakrabban a századforduló éveiben különböző—úgynevezett belső— agyvíz-elvezető műtétekre került sor. Mikulicz Radetzky János, Billroth tanítványa, 1893-ban már mint boroszlói sebészprofesszor a fej bőre alá, illetve subduralisan vezette le az agykamrában felgyülemlett liquort [7,8,12]. Az első lumboperitonealis shuntről pedig már 1898-ban Ferguson számolt be a New York Medical Journalban. A műtét leírását Davidoff, a hydrocephalus története munkájából [12] ismertetem: „... elvette az ötödik lumbalis csigolya ívét, majd a gerincvelőt és a couda equinát oldalratolva lyukat fúrt a csigolya testében a peritoneum irányában. Ezután egy U alakban meghajlított arany csövet helyezett a peritonealis üregbe, a cső másik végét pedig felfelé a conus irányában vezette." Ferguson két ilyen műtétet végzett. Első betege rövidesen a műtét után meghalt, a második a műtétet követően még három hónapig élt, javult, majd halálát tüdőgyulladás okozta. A hydrocephalus kezelésével kapcsolatos századvégi lehetőségeket és felfogást jól tükrözi Pilcz ,£>ie Behandlung des Hydrocephalus" című dolgozata [43]. Ebben az időben a különböző belső liquorelvezető műtétek mellett sebészi kezelésnek számított a kamrapunkció és a lumbálpunkció is. Pilcz referátuma részletesen foglalkozik a sebészi kezelés különböző fajtáival, de azután olvashatunk a hydrocephalus gyógyszeres kezelésről is. A szerző megállapítja: „A hydrocephalus eddigi kezelése alig vezetett eredményre és a hydrocephalusban szenvedő gyermek prognózisa szinte reménytelen. Bizony egyetlen reményünk, hogy a spontan gyógyulás nem ritka. Sok gyermekorvos tudja saját tapasztalatából, hogy amikor egy gyorsan növekedő koponya és az idegrendszeri panaszok /eszméletvesztéssel járó görcsök, psychés fejlődésben lemaradás, spastikus végtagok stb.l szomorú prognózisra utalnak, mégis több kevesebb idő után a gyermek összeszedi magát, a továbbiakban psychomotorosan normálisan fejlődik és mindössze egy kissé nagyobb koponya marad vissza." A századforduló idején Bókay János junior, a gyermekgyógyászat egyetemi tanára, a Stefánia Szegény-Gyermekkórház igazgatója, sokat folglalkozott a csecsemő- és gyermekkori hydrocephalus kérdésével. A Quincke által 1891-ben az orvosi gyakorlatba bevezetett lumMlpunkciót nemcsak diagnosztikus, hanem therápiás célból, így a communikáló hydrocephalus gyógyítására is alkalmazták. Ezek között Bókay egyike volt az elsőknek. 1902-ben már cikke jelent meg az Orvosi Hetilapban „A Quincke-féle punctio értéke a gyermekkori idült belső agyvízkór kezelésénél" címen [6]. A 2-3 hetenként, hónapokon át végzett 20-30 ml liquor ismételt lumbalis lebocsátása eredményes beavatkozásnak látszott a hydrocephalus gyógyítására. A hydrocephalusnak rendszeres lumbálpunkciókkal történő kezelését azután az elkövetkező fél évszázadban hazánkban is sok gyermekorvos végezte. Értékes eredményekről számol be Dobszaynaik egy 1950-ben megjelent közleménye [13]. Annak idején magam is, mint a budapesti Esz.Gyermekklinika gyermekideggyógyászati rendelésének vezető tanársegéde, ezt a módszert a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején sikerrel alkalmaztam. Ma már a shunt műtétek korában és a kielégítőbb belgyógyászati kezelés (dehydrálás) birtokában rendszeres liquorlebocsátást a hydrocephalus kezelésére nem végzünk, de egy-egy alkalommal, így például kisagydaganatok műtétje után a
