Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 121-124. (Budapest, 1988)

KÖNYVSZEMLE

repe egyes vallási ünnepeken. A könyv részletesen leírja a Dionysos és Bâchas ünnepeket és rámutat arra, hogy a bor, vagy egyéb szeszesitalok tiltása viszonylag késői keletű, az antik felfogástól sokáig idegen volt. A Római Birodalom terjeszkedése során a szőlőtermesztés egész Európában honossá lett. E részben megismerhetjük a római kori uralkodók szőlőtermesztés támogatására, illetve betiltására vonatkozó rendeleteit, elsősorban persze francia szemszögből nézve ezeket. A középkorban Franciaország legvirágzóbb tevékenysége éppen a szőlőtermesztés és borkészítés volt, amelyben mind a nagy- és középbirtokosok, mind az egyház, sőt, a parasztgazdaságok is érdekeltek voltak. Ebben az időben vált Franciaország és Itália bortermelő nagyhatalommá. A könyv II. része az alkohol-fogyasztás történetével foglalkozik. A szerzők szerint alkoholizmus azóta van, amióta alkoholos ital létezik, de e kifejezést a mai értelemben a XII. század körül kezdték használni, azaz az alkoholtartalmú italok manufaktura-szerű gyártásának megindulásával egyidőbcn. A szerzők kitérnek a gyártás, a szállítás és a kereskedelem kérdéseire is, ismertetik az alkoholfogyasztást korlátozó, illetve tiltó rendeleteket Európában, s külön foglalkoznak az iszlám világ alkohol tiltásával. Külön fejezet foglalkozik az alkoholtartalmú italok gyógyszerként való felhasználásával. A könyv záró fejezetei a közelmúlt, illetve a jelen problémáival foglalkoznak. Érdekes képet adnak a mai Izrael, Szovjetunió stb. alkoholfogyasztási szokásairól. Végül — mintegy zárószóként — felsorolják az alkoholnak tulajdonított száz jó, illetve rossz hatást, majd körképet kapunk az alkoholt dicsérő, vagy túlzott mértékben fogyasztó írókról, festőkről, művészekről. A felsorolásban szinte minden nagy név megtalálható. Van Gogh-ról például azt is feljegyezték, hogy ecsetjét néha borba mártotta! Az alkohol, illetve az alkoholizmus jövőjét illetően a szerzők úgy vélik, a rohamosan terjedő drogfogyasztás nem fogja kiszorítani az alkoholizmust. Csak abban bízhatunk, hogy az alkohol mértékletes élvezete előbb-utóbb győzedelmeskedik az alkoholizmus felett. (?) Quétel, Claude: A napolyi betegség című művében a szifilisz több évszázados történetét rajzolja meg. A betegség kezdetét VIII. Károly 1494-ben indított itáliai hadjáratának idejére teszi, innen a „nápolyi betegség" elnevezés is. Más népek, köztük a magyar is inkább francia betegségnek tartották a szifiliszt, de arra is vannak példák, hogy spanyol, vagy portugál eredetűnek vélték a bajt. A népek tehát egymásra mutogattak, közben ez az addig ismeretlen betegség rohamos gyorsasággal terjedt, s csakhamar Európa egyik legfenyegetőbb — sokáig kezelhetetlen — betegsége, „pestise" lett, amelyet gyakran kevertek össze más betegségekkel. A szerző imponáló részletességgel ismeri és elemzi a szifilisz rendkívül gazdag irodalmát, melynek egyik legkorábbi dokumentuma Joseph Grunpeck tractátusa 1496-ból. Az irodalom, valamint az egyházi és világi rendeletek ismertetése feltárja azt a küzdelmet, amelyet Európa népei folytattak a szifilisz ellen közel öt évszázadon keresztül, nem túl sok eredménnyel. A szifilisz újabb „fénykorát" jelen századunk első évtizedeiben élte, sem törvények, sem vallási-erkölcsi előírások nem tudták terjedését megállítani. A fordulópontot e küzdelemben a „penicilin-isten" — ahogyan szerzőnk nevezi — felfedezése és alkalmazása hozta a szifilisz legyűrésében. A penicilin hatására a II. világháborút követően a szifilisz megszűnt virulens és általános népbetegség lenni. Mára azonban helyét egy új, tán még félelmetesebb betegség az AIDS foglalta el. A szifilisz történetének érdekes és alapos feldolgozását számos táblázat, földrajzi megoszlást mutató térkép, statisztika, kronológiai tábla és néhány valóban riasztó ábra teszi érzékletesebbé. A műhöz összefoglaló irodalomjegyzék ugyan nem készült, de a rendkívül gazdag jegyzetanyag segít a további tájékoztatásban. Trillát, Étienne: A hisztéria története című munkájában az antik görögöktől, Hippokratész és Platon korától követi nyomon napjainkig a betegség történetét. A hisztériát sokáig nem különböztették meg az epilepsziától, s mindkettőt valamely természetfeletti gonosz erő művének tartották, szerencsésebb esetekben „szent betegségként" tisztelték. A hisztériát már a kezdetektől összekapcsolták a szexualitással, ennek gyökere abból az antik felfogásból ered, mely szerint az uterus gátlástalanul mozoghat P testben, ott mindenféle bajt okozva. Ezt a nézetet ugyan már Soranus és Galenus sem fogadta el, mégis, maradványai még a középkorban is megtalálhatók a hisztéria felfogásában. A középkorban magát az Ördögöt tartották a hisztéria atyjának, s elsősorban exorcizmussal küzdöttek ellene. Azonban mindig akadt néhány orvos, aki a hisztéria metariális okait kutatta, s a humoralis tannak megfelelően az okot a testnedvek rosszirányú megváltozásában jelölte meg. Megváltozott formában ugyan, de újra öszekapcsolták a hisztériát az uterussal is, ezenközben számos máig helytálló megfigyelést, tapasztalatot is feljegyeztek. A népi felfogás a hisztériát évszázadokon át gonosz démonok általi megszállottságként értelmezte. A hisztéria racionális felfogásában nagy lépést tett Thomas Sydenham. A legfontosabb, hogy a hisztériát