Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 121-124. (Budapest, 1988)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK — ELŐADÁSOK - Pető Zoltán: Rehabilitációs törekvések a Szegedi Egyetem Ideg- és Elmegyógyászati Klinikájának történetében

előtt és közvetlenül utána is — ha valaki fel akarta vetetni a hozzátartozóját, hozott szalmát, hogy megtömhessük a vaságyon lévő szalmazsákokat. Az 1960-as évek előttig a betegellátás úgy történt, hogy a személyzet (orvosok és ápolók) bent lakott az intézetben. A szolgálat mindenki számára nehéz. volt. Magas volt a halálozási arány és nagy volt az elfekvők létszáma. Azt is el kell mondani, hogy sokkal színesebb volt a beteganyag, amit az magyarázott, hogy a paralitikus betegek téveseszméiszínesebbek, terjedelmesebbek és változatosabbak voltak. Előfordult, hogy a beteget kocsilőcshöz láncolva hozták be dühöngése miatt. Olyanról is van régről emlékem, hogy az Intézetből elbocsátott beteget falun éveken át istállóba befalazva tartották". ,,Nem nagyon volt családi ápolás, nem nagyon volt kihelyezés és műhely sem. A betegek a klinikáról Pomázra, vagy különleges esetekben az 1960-as évek után Intaházára kerültek foglalkoztatóba. Jutottak esetenként tőlünk az Állami Elmegyógyintézetekbe is, vitték Ókét Gyulára, Nagykállóba, esetenként Szentesre. Nem az a formájú rehabilitáció volt, amit ma csinálnak. Kínlódás volt a családon belül, de azon kívül is, lényegében a család is és a környezet is szenvedett". „Elsőként a munkaterápia abból állott, hogy a beteg a klinikán egy darabig dolgozott (előfordult az is, hogy sokat keresvén, lovasszekérrel tért vissza az intézetbe a schizophrenias beteg). Aztán, ha már ott tudott dolgozni, el is ment, mert akkor már máshol is dolgozhatott. Volt egy műhelyféle az emeleten, amiben a betegek a klinika, a klinika-telep számára hasznos tevékenységet végezhettek: javítgathattak, foldozgathattak". ,,A betegekkel való bánásmódban mindig az oktatás-centrikusság érvényesült. Az. oktatás volt elsődleges, milyen a tünete, milyen a magatartása, miket hallucinál és mindezeket hogyan lehet az oktatásban bemutatni? Nem volt túl gyakori az öngyilkosság, az, is csak inkább tanyasi dinasztiákban fordult elő. Alig volt narkománia, és a háború előtt emlékezésem szerint kevesebb volt a delirium is". ,,Csak megemlíteném, hogy a háború időszaka alatt a betegek nem szaladtak szét az intézetből. Gyakran fordult elő, hogy tüzelőért és ennivalóért az ápolókkal együtt mentek ki a városba, a várost környező településekre". [3] Betegkövetéses vizsgálataim során eljutottam a Nagykálló-i Elme-és Ideggyógyintézetbe. Ott szinte ugyanezen szavakat hallottam idősebb ápolóktól, a háborús időszakról. Kutatásaim során a Nagykálló-i Intézetben — tudománytörténeti szempontból is páratlan értékű dokumentációban — 10 olyan kórrajzra bukkantam, melyben szegedi elmebeteg sora az 1930-as és 50-es évek között nyomonkövethető volt. Ezek közül nem egyben az alábbiakat olvashattam: ,,A beteg munkahelyére kijár, rendesen dolgozik, munkáját elvégzi ' ' (1935). ,,A gazdasági kertbe helyeztük ki, ahol rendesen dolgozik. Szabad járását visszakapta" (1936). „Felesége írásbeli meghatalmazása alapján Kiss Antal nevű Nagykároly-i lakosnak munkára a beteget kiadtuk. Jól viselkedik, dolgozik, ezt követően a kórházból kiírtuk". (1939) [4] A klinika oktató-gyógyító munkájának szemlélete az 1950—60-as években kezdett a rehabilitáció irányában megváltozni. Többségben a pszichiátriai osztály munkatársai közül kerültek ki azok a kollégák, akik gondozói tevékenységbe kezdtek. Először a klinika falai között kialakult egy szűkebb, az alkoholbetegek és az „endogén" betegségek csoportjára specializált utógondozás. Később ugyanezen szakemberek a gondozást és a meginduló rehabilitációs tevékenységet a klinika falain kívül is megszervezték. Elsőként a felnőtt gondozás Szegeden, ezt követően Hódmezővásárhelyen indult meg. [5] Szegeden a gyermekgondozás is helyet kapott [6]. A kollégák (Dr. Szebenyi Tibor, Dr. Kovács Béla, Dr. Bácskay Mária) úttörőként írták be nevüket a klinika és vonzáskörzetének gondozói- és rehabilitációs történetébe. A gondozók megjelenése a rehabilitációs tevékenység fellendülését is jelentette. Szükségessé vált a betegek családi visszaillesztése mellett a foglalkozási és foglalkoztatási rehabilitáció megteremtése. Ennek megvalósítását már az 1970-es években gyorsította, hogy a klinika mellett újabb és korszerű szemléletű új intézmények beléptek a megye pszichiátriai betegellátásába. (Makó /1975/, Szeged /1975/)