Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 117-120. (Budapest, 1987)

KRÓNIKA

TAKÁTS LÁSZLÓ (1910-1987) 1987. december 9-én hunyt el Budapesten Takáts László nyugállományú orvosezredes, Társaságunk tiszteletbeli alelnöke, az Orvostörténelmi Közlemények szerkesztőbizottsági tagja, a Weszprémi István Emlékéremmel kitüntetett jeles tagtársunk. Orvosdoktori oklevelét 1945-ben Szegeden szerezte, majd kórbonctanból és kórszövettanból szerzett szakorvosi képesítést. Rendszerető, pontos természete már pályakezdő orvosként a hadsereghez vonzotta, így hamarosan hivatásos homédorvos lett, a második világháború évei alatt mindvégig frontszolgálatot teljesített. Felelősséget érzett a rábízott katonák egészségéért, életük megmentéséért és hivatásos tiszteket „meghazudtoló" módon lett tisztje, emberséges parancsnoka beosztottjainak. A második világháború egyik legszebben kitüntetett fiatal orvostisztje volt, aki 1945 után részt vállalt a Néphadsereg újjászervezésében. Hitte és vallotta, hogy a hivatásos honvédorvosoknak mindig hivatásuk magaslatán kell állni, bármelyik pillanatban a legjobb tudásuk szerint kell cselekedni. Szigorú orvosparancsnok volt, aki szabad idejében a humán tudományok felé vonzódott. Az 1950-es évektől egyre több tanulmánya jelent meg e tárgykörből, elsősorban a magyar katonaorvoslás történetét dolgozta fel fejezetenként, majd ezen kutatásainak csúcsát, a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc katonaorvosi vonatkozásainak feltárása jelentette. E tárgykörből szerezte meg kandidátusi fokozatát, adta ki munkáját. Nyugalomba vonulása után lett Társaságunk alelnöke, alapító, majd tiszteletbeli elnöke a Katonaorvoslás-történeti Szakosztályunknak. Élete végén elsősorban a Néphadsereg katonaegészségügyi szervezésének és szervezetének történetével foglalkozott, haláláig szerkesztette a Honvédorvosi Közlemények katonaorvoslás-történeti rovatát. K.K. VAJ KAI AURÉL (1903-1987) 1987-ben elhunyt Vajkai Aurél etnográfus, a történettudományok kandidátusa. Vajkai Aurél pályafutását orvosként kezdte, diplomáját 1927-ben szerezte meg Budapesten. Néprajzi kutatásokkal az 1930-as évek második felében kezdett foglalkozni, amikor érdeklődési köre nagynevű néprajzosokkal hozta össze. Az ő indíttatásukra, egyéni célokat maga elé tűzve, éles szemmel figyelve kezdte meg a néprajzi kutatómunkát. Életútja a Dunántúlra, Veszprém megyébe sodorta. Ezt a vidéket választotta később második szülőföldjéül, itt fejtette ki legnagyobb, széles körre kiterjedő munkásságát. 1937-ben Veszprémben, 1939-ben Keszthelyen dolgozott. Ezután egy rövid időre visszatérhetett eredeti szülőföldjére: 1942-től az Erdélyi Tudományos Intézetnél dolgozott. Jelentős pedagógiai tevékenységet is kifejtett ebben az időben, és a későbbiekben is: 1942—45-ig a Magyarságtudományi Intézet tanára volt, majd 1946—48-ig Budapesten a Tudományegyetem magántanáraként foglalkozott a felnövő szakemberekkel. 1959-től véglegesen Veszprém megyében telepedett meg, ahol széles körű, mélyreható helyszíni kutatásokat folytatott évtizedeken keresztül. Néprajzi gyűjtőmunkája során mindig az volt a törekvése, hogy emberközpontúan lássa és láttassa a kultúrát, az életet. A tájban élő, ott megjelenő ember volt kutatásának célpontja. A sokszínű munkásságot felmutató gyűjtő, kutató, feldolgozó tudós szakmai vonatkozásban megelőzte korát: első volt, aki az élet teljességét akarta megfogni, megláttatni. Amikor Vajkai már publikálta