Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 117-120. (Budapest, 1987)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK - Felkai Tamás: Az újraélesztés kezdetei Magyarországon
császári parancs formájában mindenki számára kötelező cselekedetté tette azt. Talán ebben rejlik titka annak, hogy az Osztrák—Magyar Birodalomban nem alakulnak a Carda-féle Prágai Mentőház kivételével mentőtársaságok. Az első holland Bekendmaking és a swieteni előírások közt azonban jelentős különbség van az utóbbi javára. Ezen előíráson érezni vélem Weszprémi befolyását, ugyanis mindjárt a bevezetőben leszögezi, hogy ,,... minden igyekezetnek arra kell irányulnia, hogy a tüdőkben és az agyban a vér pangása megszűnjön és a rendes keringés helyreálljon". Ez, mint az Morgagni tudósításából kitűnik, Weszprémi felfogását visszhangozza. A második pontban van Swieten a befúvásos lélegeztetés kitartó alkalmazását írja elő. Ugyancsak pozitívan értékelendő, hogy tiltja a lábi felakasztást és a hordóban görgetést. Nem nagy lelkesedéssel, de ajánlja a végbél felfúvását, vagy a dohányfüstklistir alkalmazását; sőt ő maga is tervez ilyet, melynek egy példányát a Mentőmúzeum őrzi. Korunk számára meglepő az indolencia a légzés mielőbbi megindításával, vagy azonnali pótlásával szemben. A hangsúly az azonnaliságon van, melyet számunkra az időfaktor ismerete tesz magától értetődővé. Ebben az időben még a legsürgősebb pótolnivalók közé az elvesztett hőt sorolták. Ez háttérbe szorul a swieteni előírásokban. Bezzeg Boltennél és másoknál [6] nem, náluk a hővesztés mint fő halálok szerepel. A swieteni, Császári Parancs formájában közreadott mentési rendelkezés kötelező jelleggel bírt. Közli tehát Borbélyi Tanításaiban Rácz Sámuel is [7] 1794-ben, de a magisztrátusok számára írt ajánlásaiban inkább Hensler 1770-ben kiadott módszereit javasolja, előírva benne a tracheotomiát is. Érdemes lenne utánanézni, milyen eredménnyel járt hazánkban a mentési parancs. Mindenesetre meg kell állapítanunk, hogy van Swieten igen bölcsen a császári parancs tekintélyére bízta a mentés kötelmét. Még a polgáriasodon, gazdag Hollandiában is anyagi nyomaték kellett az erkölcsi biztatás mellé, hogyan lehetett volna elvárni másképp, mint szigorú parancs útján eme filantróp tevékenységet egy kirabolt, leigázott, meggyötört néptől? Ha fentebb említettem, hogy Európa egyetemein már túlhaladták a megfulladottakhoz kapcsolódó balítéletet, azzal nem állítottam, hogy a köznépre is vonatkozna az. Ismeretes, hogy a felszabadító savojánus hadsereg és a nyomukba tóduló idegen bevándorlók a magyar lakosságot olyan körülmények közé kényszerítették, melyek nemcsak az emberiesség erényét ölték ki az egyszerű emberekből, hanem tápot adtak a legsötétebb babonáknak is. Történelmünk reális ismeretében nem is csodálkozhatunk azon, hogy a Felső-Tisza-tájon még a XX. század első negyedében is élt az a hit, hogy a folyót, tavat nem szabad megfosztani áldozatától — a vízbe fúlótól —, hogy kiadja kincseit halásznak, csíkásznak, pákásznak. Egyébként ismeretes az is, hogy Frigyes császár 1775-ben Berlinben kelt rendeletével testi fenyítéssel rendeli sújtani azokat, akik becstelennek tartva a megfulladottakat a mentést elmellőzik, vagy éppenséggel akadályozzák. Hazánkban ilyen rendelkezésre nem került sor. A XVIII. század végén jelenik meg a magyar nyelvű segélynyújtási szakirodalom is. Ennek reprezentánsa Schosulan Mihály János bécsi professzor könyvének, a ,,Falusi Emberek számára írt Oktatás ' '-nak magyar fordítása 1786-ból. Jellemző a könyvek és ismeretek ez időbeni terjedésére, hogy Rácz fentebb említett könyvének harmadik kiadásában megvalósíttatni kívánja azt a hivatalos rendelkezést, melynek értelmében ki kell adni Schosulan könyvét magyar nyelven. Az is jellemző, hogy itthon is ismeretesek voltak Hufeland munkái, köztük például a tetszholtak elektromos árammal való felélesztési kísérleteiről szólók, de sem ekkor, sem később nemigen emlékeznek meg róla. Úgy lehet ennek tudható be a halálokok teljes félreértelmezése, még az olyan jó nevű és az utókor által tisztelt orvosnál is, mint Stipsics Ferdinánd. Egy 1788-ból származó jelentésében azt írja, hogy az öngyilkos akasztott felélesztési kísérletei azért voltak sikertelenek, mert az tette elköveté-