Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 117-120. (Budapest, 1987)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK - Felkai Tamás: Az újraélesztés kezdetei Magyarországon
elvetették azt a torzult szemléletet, mely a megfulladottban, legyen az vízbe fúlt, akasztott, megzsinegelt, vagy bármi okból tüdőödémás, az Isten átkozottját látta. A felvilágosult elme e téren is a halál okát kereste, annak mechanizmusát kémlelte. Rendkívül érdekes hát számunkra Morgagni műve, a De sedibus et causis morborum per anatomen indagatis libri V. E mű 1761-ben keletkezett [4], s második kötetének 361. oldalán a nagy pathologus Weszprémi István megfigyeléseit közli. Arról tudósít, hogy Weszprémi a vízbefulás okát kutatva a tüdő vízzel való telítődését feltételezte. Ám egy adott esetben a gégét átszúrva a levegő sípoló kiáramlását figyelte meg s észlelhette a boncolás során a tüdőhólyagocskák nagyfokú tágulatát. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a levegő feszítése miatt a vérkeringés akadályozottá vált. Nagyszerű megfigyelése volt ez Weszpréminek. Nekünk kévésünknek — akik a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején mentőtiszti tanfolyamot végezhettünk — megadatott, hogy láthattunk kísérleti állatot vízbe fojtani s utána rögtön felboncolni. Ugyanazt észlelhettük, amit Weszprémi: a maximálisan felfúvódott tüdőket, a vér pangását. Előttünk állt az emphysema pulmonum acutum auctum drámai képe. Mármost Morgagni is — saját szavai szerint — fennakad Weszprémi másik közlésén, mely egy, a Themzéből negyedórás késéssel kiemelt tetszhalott újraélesztését ismerteti. Jó óráig alkalmazva az újraélesztési eljárásokat végül is Weszprémi átszúrta a gégét, s ez alkalommal nem figyelhette meg a fentebb leírtakat, ami arra utal, hogy nem fejlődött ki, vagy éppenséggel visszafejlődött a hyperakut emphysema. Ennek oka nem ítélhető meg. Semmi adatunk sincs arra, hogy milyen minőségű vízben volt a kimentett, nem tudjuk milyen eljárásokat alkalmaztak mentése során, s főleg azt nem tudjuk, hogy valóban teljes légzés- és keringésleállás állapotában került-e Weszprémi keze alá. Weszprémi egy órai resuscitatiós kísérlet után „megszúrta a gégét" — tum denique perforavit — és nem észlelte a levegő sípoló kiáramlását. Kótay [5] úgy véli, hogy ultimum refúgiumként tracheotomia történt. Morgagnit olvasva az a benyomásunk támadhat, hogy Weszprémi inkább diagnosztizált. A tracheotomia ténye nyilvánvaló, mert a továbbiakban Morgagni pontosan megírja: ... sőt, azon a nyíláson egy csövet bedugott s a levegőt újra és újra ráfújta, hogy így a felfújt tüdőhólyagocskákkal és más segítségekkel a megakadt vért mozgásba hozza, ami végül szerencsésen bekövetkezett". Weszprémi sikeres resuscitatiója 1756 körül történt. A tracheotomia műtéte ekkor már régen ismert, sőt: Schröck 1714-ben vízbe fúltak mentésére kötelezően írta elő alkalmazását. Nálunk, Magyarországon e műtét ritkán szerepel a korabeli segélynyújtási irodalomban, legalábbis az általam áttekintett anyagban. Nem szerepel az 1769-es Császári Parancsban sem, melyet érdemes szemügyre venni, ugyanis valamennyi régebbi és újabb mentéstörténeti összefoglaló ezzel indítja hazánk segélynyújtásának krónikáját. Mind Weszprémi, mind van Swieten életútja, jelentőségük hazánk egészségügyében jól ismert, mint ahogy ismeretes kettejük barátsága és szakmai kapcsolata is. Erről kevés újat lehetne mondani. Itt van azonban ez az 1769-ben kiadott Császári Parancs, mentési rendelet, mely óhatatlanul elgondolkoztatja a téma iránt érdeklődőket. A kérdés vizsgálata Amsterdamba vezet vissza bennünket, ahol 1767-ben, tíz évvel Weszprémi hazatérte után, lelkes humanista férfiak létrehívták a Maatschappij tot Redding van Drenkelingent. Ez a társaság a mentést erkölcsi piedesztálra helyezte, de praktikus holland módon pénzre átváltható arany Legpenninggel is jutalmazta. Megszervezte a vízből mentés rendszerét és időközönként nagy példányszámban tette közzé mentési utasításait, a Bekendmakingokat. E szervezési forma igen gyorsan elterjedt nemcsak Németalföldön, hanem a kontinensen is. Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a holland van Swietent megragadta a gondolat és alig két évvel a holland alapítás után ő is lépett ez irányban. Hollandiában a mentés jutalmazandó cselekedetté emelkedett. Van Swieten ennél tovább ment:
