Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 115-116. (Budapest, 19869

KISEBB KÖZLEMÉNYEK — ELŐADÁSOK - Jaroniewski, Waclaw: A kígyó mint a gyógyszerészet és az orvoslás szimbóluma

a fát, úgy őrizték a szent ciprusokat az ureusz kígyók. Egyes tudósok a kobrában annak a kígyónak az első ábrázolását látják, amely ma is él az afrikai szavannákon, ez a Naja-haje. Néha látható a kígyó koronára, vagy botra csavarodva, mint Isten jóságának szimbóluma is. Az ókori Egyiptomban (i. e. 2778—2300) nagy tekintélye volt Szechmet istennő orvospapjainak. Az istennő fiát, Imhotepet tartották a medicina megalapítójának.

8 Ma Imhotepet történelmi személynek fogadjuk el. Először Héliopoliszban töltött be magasabb papi funkciót, ezzel párhuzamosan Dzsószer (i. e. 28. sz.) a fáraó főépítésze és orvosa volt. Ő használtatott elsőnek nagy csiszolt kőtömböket Dzsószer lépcsős piramisának építéséhez.

9 Körülbelül az i. e. VI. században Imhotepet már általánosan a medicina istenének tartották. Az ókori görögök szívesen merítettek az egyiptomi kultúrából. A kígyónak nagyobb tekintélye volt a görögöknél, mint a zsidóknál vagy később a keresztény tradícióban. A görögök néha kígyókat tartottak lakásukban, ez emlékeztette őket közeli hozzátartozójuk halálára. A görög mitológiában a kígyót az isteni akarat teljesítőjének tartották, de szimbóluma volt a bölcsességnek, az egészségnek, az emberi életnek és a termékenységnek is. A görög mitológiában sűrűn jelentkezik a kígyó. Ismert a Héraklész-monda: Héraklész még kis csecsemő volt, mikor a bosszúálló Héra, Zeusz felesége két kígyót küldött, hogy öljék meg, de Héraklész kis kezecskéjével megfojtotta őket.

10 A Laokoón-mondában fojtották meg Laokoónt két fiával együtt, amikor a tengerparton áldozatot mutattak be az isteneknek. A mitológiából ismert a Cerberus, a háromfejű, sárkányfarkú, szőrös szörny, ki Hadész kapujára vigyázott: ő is a mérges kígyókat jelképezte. A görög mitológiából ismert szimbólumokhoz tartozik Hermész, az istenek küldöttje, a lélek vezetője a halál világában, védőistene az utasoknak, kereskedőknek, pásztoroknak, feltalálóknak, költőknek, tolvajoknak. Aszklépiosz az orvosok, a gyógyítás istene. Mindkettőjük mellett ábrázolt kígyó az istent jeleníti meg, aki mindenható ura az életnek és a halálnak. Már nagyon korán tisztelték a kígyót a Peloponnészoszon, az V. századtól az argoszi Epidaurosz lett az Aszklépioszkultusz központja, amely népes zarándoklatokat vonzott az egész Hellaszból. A mitológia szerint Aszklépiosz Apollón és Korónisz nimfa fia volt, akit Kheirón kentaur nevelt, tőle tanulta meg az orvosi ismereteket sőt fölül is múlta mesterét. Betegeket gyógyított, és haldoklóknak adta vissza az erejét, megérintve őket a bottal, amely köré kígyó tekeredett. Épionéval házasodott össze, és több gyerekük született. Fiai is híres orvosok lettek: Makháón és Podaleiriosz, a két sebész, akik a trójai háborúban is részt vettek: leányai Hügeia és Panakeia, akik jól ismerték az erősítő, nyugtató és fájdalomcsillapító gyógynövényeket. Aszklépiosz Zeusz villámcsapásától halt meg, mikor leszállt az alvilágba, mert túllépte korlátait, Artemisz kérésére ugyanis megpróbálta a tévedésből megölt Orionnak visszaadni életét. Az Aszklépiosz-bot sumér, majd egyiptomi eredetű. Nem tudni, hogy az ezekben az országokban élő Elophe longissima (Laurenti) kígyó volt-e, amelyet így ábrázoltak. Ez a kígyó fára, függőleges falakra és sziklákra tud mászni, megfelelően felépített hasfala segítségével. Nem mérges. Hosszúsága eléri a 2 métert; Dél-Európában, Szicíliában, Kis-Ázsiában, és a Szovjetunió Kaukázuson túli területén él. Lengyelországon át húzódik lelőhelyének északi határa. Egyiptomban és Észak-Afrikában nem található meg.

11 A rómaiak nagymértékben átvették a görög kultúrát, elfogadták a görög istenek panteonját. Korán bevezették az Aszklépiosz-kultuszt. Aszklépiosznak a latin Aesculapius nevet adták. A görög istenek Rómában virágzó tiszteletében nagy szerepe volt a híres Sybilla jósnőnek. Kultusza Gö8 Wolf, W.: Das alte Ägypten. München, 1971. 43. 9 Fakhry, A.: Piramidy. Bibliogr. Problem. Varsó, 1965. 37. 10 Markowska, W. : Mity Greków i Rzymian. Iskry, Varsó, 1973. s. 68. 11 Mlynarski, M.: Nasze gady. PZWS, Varsó, 1971. 129.