Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 115-116. (Budapest, 19869

TANULMÁNYOK - Józsa László: A tenotómia ókori és középkori írásos és rajzos emlékei

A mongol kori Kínában (1280—1368) az elfogott ellenséges hadvezéren Achillo-tenotómiát végeztek, de ha a vezér átallott a kínaiakhoz, akkor a m. plantaris ínnal vagy állati ínnal ínvarratot végeztek. (Azt is tudjuk, hogy időnként a m. plantaris helyett ideget használtak fel az ínvarxathoz, s az ilyenkor bekövetkező bénulások miatt az ínvarrást később betiltották.) Amint az eddigiekből kiderült, azokon végeztek ínátmetszést, akiket megölni nem akartak (mert szaktudásukra, munkájukra a győztesnek szüksége volt), vagy nem merték megölni (a királyi család tagjai, sacralis személyek), de mozgásukban erősen korlátozni kellett őket. Az is láttuk, hogy az ínátmetszésnek, ill. az inak sértésének különböző formáit alkalmazták. A vágás, metszés mellett az inak megégetése ugyanazzal az eredménnyel — ti. mozgáskorlátozottsággal — járt. Bár közvetlen adatunk nincs, a közvetett bizonyítékokból arra következtethetünk, hogy a tenotómiának kevés fertőzéses szövődménye lehetett. Méliusz Péter (20) Herbáriumában a kőrontó füvet (Erigeron senecio) ajánlja ínsérülés kezelésére: „Ha az inak megsértődnek, fájnak, törd összve a tömjénnel, kösd rá ' '. (Méliusz különösen sokat foglalkozik az inak fájdalmának, ínsérülésnek, „inak szakadásának" kezelésével. A többi között a laurus-olajat, mondola-olajat, porcsinfiivet, disznó köményt, konkolyt, rutát stb. külsőleg, a kis földi epe virágját és levelét [Centauria minor] pedig belsőleges kezelésre ajánlja). Miskoltzy Ferenc (21) „Manuale chirurgicum'-ja ugyancsak foglalkozik az ín-ínhüvely sérülésével: „Az ínvíz folyásakor a sebből jól megemésztett matéria [ti. genny] nem jön, hanem nyúlós, sárga színű vékony víz, a tyúk-mony fehérihez hasonló". Lencsés György (22) „Ars Medica" c. művének harmadik könyvében a tetanuszt, a „merevödés "t említi, amely a „sebtűi és az inak meggyakásátul is meglészön". Witt szerint (23) Avicenna (980—1037) is pontosan ismerte az inak funkcióját, a sérülés okozta kieséseket, ínvarratot is végzett, de eredményeit nem ismerjük. Nemcsak írásos és mitológiai emlékeink vannak a tenotómiáról, hanem sok ábrázolását is ismerjük. A mi történelmünk különlegesen gazdag az ínátmetszés leírásában, ábrázolásában. A Szent László-legenda — a kerlési kaland — a Képes Krónikában (24), a Thuróczi Krónikában (25), a Budai Krónikában (26) stb. szerepel. A Thuróczi Krónika szerint: „A szent herceg azonban sokáig viaskodott a kunnal és miután az inát elvágta, meg is ölte". A Thuróczi Krónika 1486-os és 1488-as kiadásaiban az illusztrációkon a megmentett lány vágja el a kun inát, mégpedig az előbbin a saroktáji inakat bárddal, az utóbbin a térdhajlat inait karddal (2. és 3. ábra). A XIV.