Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 113-114. (Budapest, 1986)
TANULMÁNYOK - Kapronczay Károly: Az orvostörténelem Magyarországon — Egy szaktudomány hőskora
A MAGYAR ORVO STÖRTÉN ET í R Á S ELŐZMÉNYEI A magyar orvosoknak a saját szakterületük múltja iránti érdeklődése is az előbbiekhez hasonló módon fejlődött: az első orvostörténeti jellegű magyar munkák életrajzi adatokat, járványok leírását, uralkodók vagy kiemelkedő személyek betegségének és halálának körülményeit ismertetik. Az első magyar orvostörténeti feldolgozásnak Zsámboky János Icônes veterum et aliquot recentiorum medicorum et philosphorum című 1574-ben Antwerpenben megjelent munkáját kell tekintenünk, amelyben több orvos és filozófus életére és munkásságára találhatunk adatot. Jordán Tamás (1539—1585) történeti visszatekintés tükrében elemezte a pestis tünettanát, részletes leírást adott a magyarországi pestises láz pusztításáról. 5 Az egyetemmel nem rendelkező magyar királyság és Erdély területén Nyugat-Európához képest jóval később jelentkeztek az eredeti orvostörténeti feldolgozások, bár külhonban képesítést nyert magyar orvosok tollából — a XVII. századtól — mind gyakrabban jelentek meg orvostörténeti tárgyú disszertációk. Ilyen például Monau (Monavius) Frigyes (1592—1659) Hieronymus Fabricius de Aquapendente-ről és Moller Károly Ottónak (1670—1747) Hippokratészről írott avatási értekezése. Az előbbiektől lényegesen eltér Jeszenszky (Jessenius) János (1566—1621) Vesaliusról írott könyve, amelyben a már hírnévnek örvendő magyar ovos nemcsak értékeli, hanem Galénosz anatómiájával is összehasonlítja Vesalius ismereteit. 6 A magyar egyetem orvosi karral történt kiegészítéséig (1769) a hazai orvosi szakirodalomban az orvostörténelem az előző évszázadot jellemző módon jelentkezett. Igaz, a már nemzetközi hírnévnek is örvendő német orvostörténeti központokban diplomát szerző magyar medikusok gyakran céltudatosan választják az orvostörténelmet disszertációjuk témájának. Témaválasztásukra jelentős hatást gyakorolt Le Clerc latinra és németre lefordított munkája, amelyre sűrűn hivatkoznak. Kiadási helyeik abból a szempontból érdekesek, hogy ezekben az egyetemi városokban körvonalazódott a német orvostörténeti iskola. Enyedi István 1719-ben Halléban Hippokratésznak a szívről és a keringésről vallott nézeteit választotta témájának, míg 1742-ben ugyancsak itt avatták orvosdoktorrá Csernanszky Sámuelt (1716—1791) az egyiptomi és a görög orvostudományról írott disszertációja alapján. Kortársuk, Zágoni Gábor 1764-ben Göttingenben százada jelentős orvosi felfedezéseit vetette össze értekezésében az ókori orvostudománnyal, mellékelt irodalomjegyzéke orvostörténeti tájékozottságáról tesz tanúbizonyságot. 7 Az orvostörténeti érdeklődés kiszélesedését jelenti, hogy Adámi Pál (1739—1791) ,,Bibliotheca loimica" című munkájában a járvány törté nettel foglalkozott, míg Chenot Ádám (1721—1789) két kiadványban — alapos történeti bevezetőkkel — tárgyalta az 1755. és az 1770. évi erdélyi pestisjárványokat, s szakszerű leírásai közben alapos orvostörténeti ismereteket árult el. Azonban ezek az orvostörténeti munkák — sok esetben folytatással nem rendelkező próbálgatások — eltörpülnek Weszprémi István (1723—1799) Succincta medicorum Hungáriáé et Transylvaniae biographia c, négykötetes életrajzi munkája mellett, amely az európai orvostörténet-írás szempontjából is kiemelkedő alkotásnak bizonyul, egyben a magyar orvostörténeti kutatás megalapozását is jelenti. Nem e tanulmány feladata Weszprémi munkájának teljes ismertetése, de azt ki kell emelni, hogy a Succincta egyik alapvető forrásává vált az egyetemes orvostörténet-írásnak. Valóban a következő két évszázad magyar orvostörténeti kutatóinak irányt mutat, vizsgálódásaikhoz nélkülözhetetlen segédletet ad. Hatása alól még a múlt század végén sem szabadultak meg a hazai orvostörténészek, hisz többen Weszprémi munkájának folytatásában látták a magyar orvostörténeti kutatás legfőbb célját. 5 Fekete Lajos: A magyarországi ragályos és járványos kórok rövid története. Debrecen, 1874. 6 Ruttkay L.: Jeszenszky (Jessenius) János és kara (1566—1621). Bp. 1972. 7 Demkó K.: A magyar orvosi rend története. Bp. 1892.
