Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 113-114. (Budapest, 1986)

TANULMÁNYOK - Kapronczay Károly: Az orvostörténelem Magyarországon — Egy szaktudomány hőskora

AZ ORVOSTÖRTÉNELEM MAGYARORSZÁGON — EGY SZAKTUDOMÁNY HŐSKORA — orvostudomány múltja, a neves orvosok életműve iránti érdeklődés szinte az ókortól nyomon követhető. A természettudományos gondolkodás meghonosodása a hagyományos, a tapasztalati alapokon nyugvó medicinát fokozatosan „orvostudománnyá" formálta át, és az új szemléletű orvostudomány elindítójává vált az orvostörténelem művelésének is. Az orvostörténeti kutatások célja kezdetben a régi orvosi ismeretekből a maradandó kiemelésre, a múlt orvosi gyakorlatának feltárására és elemzésére, az összefüggések megállapítására terjedt ki. Az ilyen jellegű kutatások csak a XVIII. században kezdődtek el, megszülettek az első forráskiadványok, kézikönyvek és kritikai kiadások. A kutatások ösztönzői általában az egyetemek voltak, ahol értékes könyvtárak és irattárak, valamint a múlt század közepétől tanszékek és formálódó egyetemi múzeumok álltak az új szaktudomány művelői rendelkezésére. Azonban ott, ahol ezek hiányoztak, csak szép törekvésekről és gyakran elhaló erőfeszítésekről beszélhetünk. AZ EURÓPAI ORVOSTÖRTÉNETI ISKOLÁK KIALAKULÁSA A középkor érdeklődése elsősorban a neves orvosok életművére és munkásságuk feltárására korlátozódott, hiszen orvosi ismereteiket az ókori szerzők műveiből nyerték vagy azok kiegészítései álltak tanulmányaik középpontjában. Ilyen munka volt például Ibn Abu Oseibia XIII. századi kódexe, amelyben a szerző az ó- és középkor görög-római, hindu, arab és keresztény orvosainak életútját, munkásságát és kézirataikat ismertette. Hasonlójellegű Giovanni Tortelli genovai orvosnak a munkája is a XV. század közepéről. Az első nyomtatásban megjelent orvostörténeti jellegű orvos-életrajzi lexikon Symphorien Champier (1472—1535) Liber de medecinae claris scriptoribus c. munkája, amelyben a francia nemzetiségű szerző nemzetenként csoportosítva ismerteti a neves orvosok életútját és munkásságát. Az előbbiektől lényegesen eltérnek Anton van der Linden (1609—1664) — De scriptis medicis libri duo (1637), Manuductio in medicinám (1639) — könyvei, hiszen e munkákban az orvosi gondolkodás fejlődését is figyelemmel kísérte.

1 Az orvostörténeti szakirodalom Dániel Le Clerc (1652—1728) francia orvost tekinti az orvostörténelem, mint új szaktudomány megalapozójának. A Genfben élt Le Clerc 1704-ben jelentette meg nyomtatásban a Histoire de la medicine c. alapvető munkáját, amelyben az orvostudomány fejlődését koronként és vallásonként tárgyalta, összefüggéseket keresett az orvosi és a politikai történelem kapcsolataira. Figyelmen kívül hagyta a távoli népek és más földrészek orvosi kultúráját, csak az európai és közel-keleti területek medicináját vizsgálta, összhangot teremtve az ókori népek gyógyítási kultúrája, az arab és a keresztény orvostudomány között. Le Clerc hatására sorra jelentek meg az anatómia és a sebészet fejlődését feltáró feldolgozások, megindult az egyetemi orvosképzés kutatása, bár az első „orvostörténészek" még izoláltan fejtették ki tevékenységüket. Azonban a XVIII. század végére kialakultak az orvostörténelem művelésének első „központjai", elsősorban a francia és német egyetemi városokban. Itt kell említenünk Albrecht Haller Artis medicae princeps (Lausannae, 1772.) c. munkáját, amelyben a kiváló orvos saját koráig áttekinti azon orvosokat, akik a legtöbbet tették a medicina fejlődéséért. Az új szaktudomány megerősödését jelentette, hogy 1795-ben a párizsi egyetem orvosi karán a kötelező tantárgyak sorába iktatták be az orvostörténelmet. Igaz, az orvostörténeti tanszéket csak 1819-ben szervezték meg, de addig1 Mayer Kolos Ferenc: Az orvostudomány története. Bp. 1927. KAPRONCZAY KÁROLY