Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 113-114. (Budapest, 1986)
TANULMÁNYOK - Csorba János: Ludwig Binswanger (1881—1966) és az egzisztenciálanalitikus pszichoterápia — mai szemmel
döntések tudatosítása, másfelől — kontraszttechnikakét — a ,,nem-sajátlagos létállapotok" felmutatása. Elvileg elképzelhető egyes kategóriák, pl. egzisztenciálék ellentmondása a létmodussal stb. dinamikus felfogása, de az ontológia sokkal szilárdabban kötődik az arisztotelészi, skolasztikus és descartes-i filozófiai hagyományhoz, semhogy e fogalmak dinamikus mozgásba hozása elgondolható volna. Feltehető persze, hogy valaki praktikusan pszichodinamikus elveken építkezik a terápiában, és az ontológiai kategóriák csak a gondolkodás külsőleges kereteként szolgálnak, mint pl. BrautigamnéX (Bräutigam 1974.), Binswangen azonban a fenomenológia sokkal mélyebben befolyásolta, semhogy a létanalitika a terápiában csak háttérkulisszaként szolgáljon. Tehát éppen arról van szó, hogy Binswanger komolyan veszi azt a feladatot, hogy a fenomenológiát pszichológiai módszerként használja. Bár hite szerint meghaladta a beleélés és határai körül keletkezett régi ismeretelméleti vitát, Binswanger tulajdonképpen nem csinál mást, mint hihetetlen beleélőképességgel kitágítja a megértés határait. A nagy esettanulmányokban, pl. Ellen West, Lola Voss, Jörg Zünd esetében tántoríthatatlanul elkötelezettje a beteg egyéniségének, archeológusi buzgalommal igyekszik feltárni a beteg elsüllyedőfélben levő individualitását, nagy metaforizációs tehetséggel emeli ki a legjellemzőbb tulajdonságokat, amelyekből a léttervezetre érvényes egzisztenciálékat kristályosítja ki. Binswanger heroikus szintéziskísérlete, mint már utaltunk rá, több buktatót rejt magában. Alapvető antinómia, hogy minél inkább dinamikusan járunk el, a filozófiai általánosítások annál feleslegesebbek, ha viszont a létmegértésnek kötelezzük el magunkat, úgy az ontológia lux coelestise érvényteleníti a dinamikus gondolkodást. A másik probléma az individualitásé. Binswangernél olyan látszat keletkezik, mintha a léttervezet vagy valamilyen metafora-inventár az egyéniséget maradéktalanul jellemezhetné. Mintha a „testetlenség", a „hóbortosság", az „emelkedettség" egzisztenciáiéi kimeríthetnék Jürgen Zünd, Lola Voss vagy Nadja individualitását. Ténylegesen az individualitás, az egzisztencia túl van minden tulajdonságszerűen létezőn és bármilyen logikailag ábrázolható összefüggésen. Paul de Man amerikai esztéta találóan elemzi, hogy ha következetesen alkalmazzuk Binswanger módszerét, az végül az individualitás feloldásához vezet (Paul de Man 1983.). Az individuum ugyanakkor összehasonlíthatatlan is, ami hátrányként jelenik meg a terápiás tapasztalatok kicserélésénél. Míg a pszichoanalitikus terápiának irányt az analitikus hagyomány axiómái, pl. az Ödipusz-komplexum adnak, a létanalitikus esetében nincs normatív közös alap, mely segíthetné az egyik tapasztalat alkalmazását egy másik esetnél (Csorba 1985.). Itt kell kitérnünk Edelheit megjegyzésére is azonban, aki pszichoanalitikusként azt veti Binswanger szemére, hogy az egzisztencialista filozófiával indoktrinálja a beteget. Ez tkp. nem igaz (Edelheit 1967.), a létanalízisben éppúgy nem hangzik el a beteg mellett pl. a Hanyatlás, vagy Belevetettség fogalma, ahogy-az analitikus sem úgy azonosít egy problémát, hogy a betegágynál kijelenti, ez egy infantilis komplexus. Viszont minden terápia valamilyen formában kognitív átstrukturálást végez, megváltoztatja a beteg nézetét saját magáról és a terapeuta megfogalmazásai beépülnek a páciens önmegértésébe. Ebből a szempontból egy ideológia nem önmagában véve káros, hanem a szerepe attól függ, mennyire segíti a problémamegoldást, az önismeretet, tehát hatékony, vagy éppen gátló funkciót teljesít-e a terápiás munkában, az anyag feldolgozásában. Összefoglalásul, a létanalízis szerepét pszichológiai terminusokban úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a beteg megértése, elfogadása, az Enazonos és Enidegen minőségek tudatosítása oldalán használt ki terápiás hatást. Pszichoterápiás technikájának kidolgozására az ontológiai elkötelezettsége fékező hatást fejthet ki. A vázolt ellentmondásokból érthető, hogy az egzisztencializmusra támaszkodó mélypszichológia, Binswanger, a Trüb vezette stuttgarti iskola, valamint nagy részben Boss működésével a 60-as években lezárult. A további fejlődés részben Dieter Wyss pszichoterápiájához vezet (Wyss 1973., 1980.), aki az ontológiával szakítva antropológiai-karakterológiai elméletet dolgozott ki, részben pedig az angolszász humanista pszichoterápiához (Laing, Rogers stb.), ahol az egzisztenciális megértést „filozófia nélkül" teszik közvetlenül gyakorlattá.
