Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 113-114. (Budapest, 1986)

KÖNYVSZEMLE - Weimar, P. (Hrsg.): Die Renaissance der Wissenschaften im 12. Jahrhundert (Magyar László)

Tsouyopoulos, W.: Andreas Röschlaub und die Romantische Medizin. Stuttgart—New York, G. Fischer, 1982. 258 p. A német „romantikus orvostan" irányzata 1795-ben kezdődött és 1825-ben ért véget. Érdekes és izgalmas korszak az orvostörténelemmel foglalkozók számára. A szerző nagy jelentőséget tulajdonít Röschlaubnak, aki ennek a kornak volt zászlóvivője. Egyszerű családból származott és a gimnázium elvégzése után Bambergbe került, és ott tanult. A Döllinger családnál lakott, amely család neves orvosokat adott a német orvostudománynak. Döllingerék közvetítésével ismerte meg John Brown könyvét. Foglalkozni kezdett Brown kutatásaival és elgondolásait továbbfejlesztette, hamarosan egy új reformista eljárás kiépítését kezdte meg. Sajnos a Röschlaubról szóló tanulmányból hiányoznak a terápiás reformtervek, mert a szerző inkább a filozófiai elgondolások megvalósításával foglalkozott. Röschlaubot 1802-ben kinevezték egyetemi tanárnak Landshutba, ahol 22 évet töltött. Számos tanulmányt és iratot írt, és igen sok orvostanhallgató sereglett köréje. Később nézeteltérések támadtak közte és a városi magisztrátus között, ezért nyugdíjazták. Amikor a bajor egyetemet Münchenbe helyezték, az általános patológia és terápia tanárává nevezték ki. Meghalt 1836-ban. Az új gondolatok és reformok nem a nyilvánosság előtt zajlott le, hanem az orvosi kollégiumokban. A hangadók és tisztségviselők ezekben az időkben a konzervatív gondolkozású idősebb orvosok, akik a testületek vezetői voltak. Ilyen vezető volt pl. Hufeland, akit Röschlaub ellenfelének tekintett. A vezetők elvetették a reformista törekvéseket és helyette a „hippokratizmus" és „empirizmus" tanait követték. Fokozta a nézeteltéréseket, hogy a reformgondolat két ágra szakadt: Schelling és Röschlaub két külön irányzatot követett. Schelling, Döllinger és mások szigorúan a fiziológia alapelveit követték és minden betegségi tünetet ebből próbáltak levezetni. Röschlaub inkább a gyógyszeres elvek keresztülvitelét gyakorolta. Például Bécsben az ún. „terápiás nihilizmus" uralkodott, vagyis szinte nem volt hatásos gyógykezelés. Ezzel szemben a gyógyszeres kezelés emberei Röschlaub tanítványát, Schönleint ismerték el mint az új és hatásos gyógyszerek bevezetésének ismerőjét. Tulajdonképpen ez volt a „romantikus orvostan" legfontosabb diadala a haladó orvostanban. Egyes új kutatók Virchowot és munkatársait ünnepelték, mint akik bevezették a „tudományos orvostant". Ha azonban megvizsgáljuk a tételeket, ezek nem mások, mint a „romantikus orvostan" alapelvei, vagyis Virchow és munkatársai az alapokat ebből a korszakból válogatták. Ringelhann Béla Weimar, P. (Hrsg.): Die Renaissance der Wissenschaften im 12. Jahrhundert. Zürich, Artemis Verlag, 1981. 300 p. Egyre bizonyosabb, hogy a reneszánsz néven ismert folyamat sokkal korábban kezdődött, mint azt eddig hittük. Az irodalmi hagyományt megmentő Karoling-reneszánszot ugyan valóban „sötét" kor követte, ám a 12. századra, különösen Európa nyugati s déli szegélyén a hét szabad művészet új virágzása bontakozott ki. Ezekből a korai virágokból lettek azok a gyümölcsök, melyekből korunk természettudománya is táplálkozik még. A keresztes háborúk nyomán meginduló tárgyi és szellemi kereskedelem, a keleti (arabzsidó—bizánci) s a nyugati kultúrák kialakuló párbeszéde, az értelmiség, az egyetemek, a mozgékony s egyre tehetősebb nyugati társadalmak fejlődése adott lendületet a 12. századnak. E kötet tizenhárom kitűnő tanulmánya az egyes „ars" ok: a jog, a teológia, a filozófia, az orvostudomány, a természettudomány, a költészet, az építészet, a zene korabeli robbanását mutatja be. Az orvostörténész számára különösen fontos H. Schipperges munkája, aki az arab—görög orvostudomány