Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 107-108. (Budapest, 1984)

KRÓNIKA

JOHAN BÉLA (18 8 9 19 8 3) Johan Bélával századunk egyik legnagyobb hazai orvosegyéniségét vesztettük el. Roppant életműve már életében lezárt, történeti távlatban szemlélhető alkotásként tárult fel előttünk. Neve összekapcsolódott a modern magyar orvostörténelem számos kiemelkedő adatával. Elsősorban az indokolja, hogy április 11-én bekövetkezett haláláról lapunk hasábjain is megemlékezünk. Van azonban erre egy másik, közelebbi okunk is. Johan Béla életének végső időszakában, szoros baráti kapcsolatba került Társaságunkkal, annak több vezető tagjával. Részben talán ennek is köszönhető, hogy a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumot és Könyvtárat tartotta érdemesnek arra, hogy halála esetérc reánk hagyja megőrzésre Markusovszky Lajos állóóráját, melyet ő egykor íróasztalán tartott. Ez a nagyértékű hagyaték Korányi Sándor családjától került Johanhoz, aki a Markusovszky Társaság egyik tekintélyes vezetőségi tagja — egy időben titkára is — volt. Tudjuk jól, hogy a Markusovszky eszméit valló orvosok csoportja mindig a hazai medicina progresszív, tudományos törekvéseit képviselte. Ezért tekintjük különleges megtiszteltetésnek, hogy e hagyományok szimbólumát Johan Béla után Intézetünk falai között őrizhetjük. Gyakran mondotta, hogy élete három inkarnációként fogható fel. Az első : a patológusbakteriológus, a második: a közegészségügyi szervező, a harmadik: a gyógyszergyártás tudósa és technikai vezetője. Valóban így volt, és mindezt 90 éves koráig tartó folyamatos munkában végezte el. Kivételes és lenyűgöző emberi teljesítmény lenne az akkor is, ha nem tekintenénk azt a rengeteg értéket, amit élete során alkotott. 1889. szeptember 8-án született Pécsen. Édesapja tisztiorvos volt, maga is elismert, kiváló szakember. A jó indíttatásnak köszönhetően Johan Béla a pesti egyetem elvégzése után nyomban aGenersich majdBuday vezetése alatt álló kórbonctani intézetben kezdte pályáját. Hamar elsajátította a bakteriológia akkor legkorszerűbb metodikáját. Szembekerülve az első világháború új epidemiológiai feladataival, igen eredménycsen dolgozott. Elsőként sikerült hazánkban laboratóriumi körülmények között koleravibriót kitenyésztenie, a hadsereg részére nagymennyiségű kolera és tífusz vakcinát készített. 1919-től az István kórház kórbonctanának főorvosává nevezték ki. 1922-től azonban már megkezdődik felkészülése a későbbi nagy feladatokra. Bécsben, majd Rockefeller ösztöndíjjal az USA-ban, ezt követően pedig számos európai ország patológiai és szerológiai laboratóriumaiban dolgozott és tanult. 1924 elején itthon megszervezte és 1927-ig vezette a Phylaxia Oltóanyagtermelő Intézet Humán osztályát. Ám ezzel egyidőben, 1924 májusától újabb külföldi tanulmányutakat bonyolított le elsősorban a korszerű közegészségügyi berendezések és az óvónő-képzés megismerése céljából. Ezek az utak már az akkori vezetők közegészségügyi terveiből következtek. A rendkívül elhanyagolt magyar hygienes viszonyok és az ebből adódott járványhelyzet, a magas csecsemőhalandóság intézkedéseket követeltek. 1925-ben indult meg az Országos Közegészségügyi Intézet építése, mely 1927-ben kezdte meg működését. Első igazgatója Johan Béla lett, aki 1935-től mint a szakfeladattal megbízott belügyi államtitkár folytatta az egészségügy irányítását, amelyben az OKI szervezetének továbbra is döntő szerepe volt. E munka gyümölcsei a harmincas évek második felére értek be. Kialakult a Zöldkereszt hálózat, a mintajárások egészségügyi modellje, országszerte működtek a sokoldalúan felkészített védőnők, akik igen átgondolt és jól végrehajtott oktatásban részesültek. Megerősödött a tisztiorvosi hálózat, melyet 1941-ben államosítottak. A függetlenített tisztiorvosok alapos képzéséről is gondoskodtak. Tanulmányi elszállásolásukra épült az orvo-