Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 102-104. (Budapest, 1983)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK — ELŐADÁSOK - Nagy Mária: Rózsay József és a múlt századi hazai gerontológia helyzete
küldött az intézetről a városi tanács elé. Brunner, Hoffmann, Piskovich és Rózsay idézett munkái ilyen jelentések voltak. Minden szobának volt „atyja" és „anyja", akik gondoskodtak a többiek ellátásáról. Az intézetbe eleinte felvettek fiatal gyógyíthatatlan betegeket is (vakokat, süketeket, nehéz kórosokat), mert nem volt az országban olyan hely, ahol őket megfelelő ápolásban részesítették volna. Később gyógyíthatatlanság miatt kórházból kibocsátott, testi baj miatt munkaképtelen, 60 éven felüliek kerültek be az intézetbe. A velük kapcsolatos adatokra még visszatérünk. A gondozottak a fekvőhelyen kívül életfogytiglan az alábbiakat kapták: reggelire rántott levest, ebédre egy meszely (0,42 1) húslevest, 8 lat (135,8 g) csontnélküli marhahúst, 1 icze (0,84 1) főzeléket, napi egy fehér kenyeret, a betegek zsemlét. Hetente egyszer kaptak tiszta fehérneműt. Ágyneműjüket havonta váltották. Évente egy öltözet téli és nyári ruhát kaptak házi használatra és kimenőre. Munkaképes gyámok „unaloműzésként" lószőrt téptek, tollat fosztottak, szőttek, kötöttek. Az itt folyó munka miatt nevezték dologhúznak is az intézményt. (A dologház büntetésvégrehajtó intézeti jellege a vizsgált időszaknál később alakult ki.) Akik dolgoztak, azok jövedelmük egyharmadát kézhez kapták. Az év 3 fő ünnepén 10—10 krajcárt kaptak ajándékba. Arra nézve, hogy az intézet fenntartása mennyi pénzébe kerül a városnak, egy adat áll rendelkezésre: 1860-ban 416 főt gondoztak itt, és az intézet fenntartása 19 270 Ft 18 kr-ba került. Ünnepeken a házi kápolnában misét hallgattak. Délután kimenőjük volt. Aki nem akart vagy nem tudott kimenni, az olvasott, illetve felolvastak neki. A könyveket, a Szt. István Társulat adományozta. Volt orvosuk. Az említetteken kívül a kórbonenok Arányi Lajos is dolgozott itt. Volt házi patikájuk és egyszerű műtétek elvégzésére is volt lehetőség. 1830- 1863 között 1911 egyént ápoltak itt, közülük 1480 fő (77%) volt 50 évnél idősebb. Az időskorúak számát akkor tudjuk csak igazán megbecsülni, ha hozzá vesszük azt, hogy 1837—1846 között a születéskor várható átlagos időtartam hazánkban 24,2 év volt. 31 fő 91 —100 év, 5 fő 101—110 év közötti élettartamot élt meg. Az intézeten kívül 1841 —1863 között 90 egyén halt meg 90 éves kora után, és ebből 12 fő 100 évnél volt idősebb Pesten. Az 1480 ápoltból 836 nő, 644 férfi volt. 9 férfi élt 91— 100 év közötti, 22 nő élt 91 —100 év közötti, 5 nő élt 101 —110 közötti élettartamot. A gondozottak 80%-a volt magányos, és 51%-nak nem volt rendes foglalkozása. Innen ered az intézmény „szegényház" neve. Az idősekkel foglalkozó első intézmény „dologház", „szegényház" neve napjainkig érezteti hátrányos hatását. Alapját képezi a szociális otthonokkal szemben táplált előítéleteknek, averzióknak. 1850 1863 között 4359 betegség fordult elő az intézetben. A legtöbben a tavaszi hónapokban (március, április, május) voltak betegek. A nők gyakrabban betegeskedtek, mint a férfiak. Az életkorukat illetően a legtöbb beteg a 60—70 évesek közül került ki. 1830 -1863 között 1065 egyén (480 férfi és 585 nő) halt meg. A legtöbben 60—70 éves korukban, a tavaszi hónapokban, éjfél után haltak meg. Rózsay nemcsak szociális gerontológus, hanem geriáter is volt. Geriátriai tapasztalata és elvei a székfoglalóján kívül a másik két könyvében [12, 13], is fellelhetők. A gerontológia és geriátria fő kérdéseire Rózsay az alábbi válaszokat adta. : Mi az öregedés? betegség („senactus ipsa est morbus"). Ezzel a kijelentésével a kor divatjának hódolt. Bár ennek az ellenkezőjét hitte, mert azt írta, „az emberi szervezet rendes, természetes állapotéiban hosszú életre van teremtve, és míg a késő aggkort nagyon
