Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 102-104. (Budapest, 1983)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK — ELŐADÁSOK - Kapronczay Károly—Szemkeö Endre: A magyar ápolónőképzés kezdetei
költségükön kiképeztetett ápolónőkön kívül — a Vöröskereszttől csak ideiglenes jelleggel tudtak kikérni hivatásosokat. A vöröskeresztes hivatásos nővérek nyugdíjjogosultsága feszültséget okozott az állami és magánkórházak képesített vagy képesítéssel nem rendelkező ápolói személyzete körében, akik érdekvédelmi akciókat szerveztek a nyugdíjjogosultság megszerzéséért, illetve az egyenlő elbírálás megteremtéséért. 2 " A végleges megoldást a képzés teljes állami átvétele és a foglalkoztatottság hasonló országos irányítása jelentette volna. Több javaslat hangzott el a francia vagy angol állapotok megteremtésére, ahol kétéves képzés után államilag elismert, 10 évi gyakorlat után nyugdíjjogosultságot jelentő oklevelet szerezhettek. Ezzel egyidőben javaslatok hangzottak el egy érdekvédelmi szervezet megalapítására is. Babarczi Schwartzer Ottónak, a Magyar Vöröskereszt főgondnokának és e szervezet keretében folyó ápolónőképzés első reformerének kezdeményezésére 1906-ban megalakult a Magyarországi Betegápolók és Ápolónők Országos Egyesülete, amely tömörítette az állami és magán kezelésben működő kórházak ápolóit, de a vöröskeresztes ápolónőképzéshez hasonló tanfolyamok elindítását is célul tűzte. Elsősorban érdekvédelmi szervezet volt, amely nyugdíjalapot, munkaközvetítői irodákat és jogsegélyszolgálatot szervezett, tagjai számára kötelezővé tette a kék színű ruha viselését, munkajogi kérdésekben tárgyalásokat folytatott az. egészségügyi hatóságokkal és a munkaadókkal. Még az alapítás évében megindította képző tanfolyamait, amelyek időtartama azonos volt a vöröskeresztes képzés elméleti oktatásának idejével, tananyagát és követelményrendszerét is átvette, csupán a kötelező szakmai gyakorlatot minden hallgató saját munkahelyén töltötte el. E képzési forma átmeneti megoldást jelentett a Vöröskereszt szervezetén belül folyó képzés és a később megvalósított állami oktatási formák között. Nem kívánt ellen szervezetet alkotni a Vöröskereszt Betegápolónői Intézetével szemben, csupán könnyíteni óhajtotta a hazai ápolónőképzés hiányosságait és ellentmondásait. Az itt szerzett oklevél azonos értékű volt a Vöröskereszt által kiadottal, sőt annak tanári karát kérték fel az előadások vezetésére. Gyakran — és ez adott vitára alkalmat az Egyesület és a munkaadók között — a hallgatók többsége csak munkaidő után vagy szombat—vasárnap tudott a tanfolyamon megjelenni, így az oktatást is ehhez kellett igazítani. Igaz, a tanfolyamok megkezdésekor az Egyesület kimondta, hogy csak állásban lévőket kíván az ápolási munkára kiképezni, így nem létesített kollégiumokat és benntlakásos intézményeket. 21 A szervezett hazai ápolónőképzés kezdetén a magyar kiképzési forma azonos színvonalon állt az európai államok hasonló intézményeinek követelményrendszerével, a képzés és a szaktudás szempontjából azonban a századforduló éveiben jelentős lemaradás mutatkozott. A jelentős kórházépítési programot nem követte az ápolónőképzés intézményeinek fejlesztése, a Vöröskereszt anyagi lehetőségei korlátozottak voltak és hazánkban sem következett be az a megújhodás e téren, ami Franciaországban, Németországban és Angliában történt. Ezen országokban a századforduló éveiben az állam vállalta magára az ápolónőképzést, beiktatta az állami költségvetés keretén belül működő szakoktatási formába, sőt megindult a szakirányú — védőnő, csecsemő- és gyermekgondozó stb. képzés is. A magyar nővérképzés lemaradására már az első világháború előtt felfigyeltek* több javaslat született a korszerűsítésre, így a Bp.-i Kir. Orvosegyesületen belül Dollinger Gyula professzor vezetésével 1913-ban szakbizottság alakult, amely javaslatait az Országos Közegészségügyi Tanács elé terjesztette. Ebben javasolták, hogy az egész ápolónő képzés területén alakítsanak ki egységes képzési elveket, az állam vállalja magára a B Bezerédyné—Hencz—Zalányi: i. m. 7 uo. 1 3*
