Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 102-104. (Budapest, 1983)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK — ELŐADÁSOK - Kapronczay Károly—Szemkeö Endre: A magyar ápolónőképzés kezdetei
szán négy helyen indult meg (Budapest, Kassa, Kolozsvár és Pozsony) a hivatásos ápolónői tanfolyam ideiglenes tantervvel és 40—40 fős csoporttal. Kolozsvárott az állami, a többi helyen a helyőrségi kórházakban biztosítottak helyet az elméleti és gyakorlati képzésnek. Ez a forma 1885-ig volt életben, amikorra felépült a Vöröskereszt kórháza, amelynek keretén belül létrehozták a Betegápolónői Intézetet, mint oktató és módszertani központot. Az új intézmény átadása után megszűnt a négy vidéki oktatási lehetőség, és végleges kidolgozásra került az ápolónőképzés tanterve és követelményrendszere. Ettől az évtől tavaszi és őszi kezdettel két 20—20 fős csoporttal indult meg az elméleti képzés, amely 1926-ig egy évig tartott, amit egy esztendős szakmai gyakorlat követett. A jelöltektől 6 elemi osztály elvégzését kívánták meg, az oktatás ideje alatt bentlakásos formában éltek. 23 A szakmai gyakorlatra is a Kórház adott lehetőséget. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium kezdettől fogva elismerte a képzési formát, de a Belügyminisztérium csak 1886-tól, a 18.988. sz. rendelet értelmében képviseltette magát a vizsgabizottságban és ismerte el az itt szerzett oklevelet általános érvényűnek, bármelyik kórházban történő alkalmazásra. 2 ' 1 Ezzel szemben intézkedés történt arra is, hogy mindegyik tanfolyami csoportban 5 szerzetes nővérnek biztosítsanak tanulási lehetőséget. A végleges tanterv kialakítása érdekében a Belügyminisztérium Egészségügyi Osztályának támogatásával Farkas László főorvos és Elischer Gyula magántanár európai tanulmányutat tett, amelynek során felkeresték Bécs, Genf, London, Párizs és München hasonló intézeteit, aminek alapján történt végleges döntés a tananyagról, az óraszámról és a szakmai követelményekről. 1885-től a hivatásosok tanfolyamán anatómiát, belgyógyászatot, gyógyszerismeretet, sebészetet, szülészetet és ápolástant tanultak. Kötelező könyvnek Billroth már említett kézikönyvét és Nightingale Ápolástanját jelölték meg. Az első években a Betegápolónői Intézetben a belgyógyászatot Janny Gyula, a sebészetet Farkas László, az anatómiát Fleischhacker Viktor, a szülészetet Elischer Gyula és az ápolástant a Vöröskereszt főápolónője adta elő. A vizsgabizottság elnöki tisztségét — felváltva — Korányi Frigyes és Lumniczer Sándor töltötték be. 25 Az imént vázolt képzési forma jelenti a szervezett hazai ápolónőképzés első iskolatípusát, amely a századfordulóig közel félezer jól felkészített hivatásos ápolónőt adott a Vöröskeresztnek és a magyar kórházügynek. (Az önkéntes ápolónők száma megközelítette a másfélezret.) Főleg a hivatásos nővérképzés iránt nőtt meg az érdeklődés, és már az 1880-as évek végén hivatalos tárgyalások folytak a létszám esetleges növeléséről vagy másik képző intézet megalapításáról. A Vöröskereszt az adott tanfolyami létszám emelésétől elzárkózott, mivel ez kollégiumi elhelyezési és kórházi gyakorlási nehézségeket eredményezett volna. 1889-től a hadsereg számára a bp.-i Helyőrségi Kórházban is indítottak évente egy tanfolyamot nem bentlakásos nővérek számára, majd 1899-ben — Babarczi Schwartzer Ottó főgondnok kezdeményezésére és tervei alapján — megnyílt az ország második betegápolói intézete Kolozsvárott, egyben megreformálták a hivatásos és önkéntes ápolónőképzést is. A tantervi beosztás lényegében nem változott, csupán a követelményrendszert igazították a kor igényeihez, külön oktatták a hadi sebészetet, A második Betegápolói Intézet megalapítása után sem enyhült a képzett ápolónők hiánya, az állami kórházak csak kivételes esetekben tudtak a Vöröskereszt állományából közkórházi gyakorlatra ápolónőket kikérni. Igaz, a Vöröskereszt tíz évi szolgálat után nyugdíjat is biztosított a hivatásos ápolónőknek, amelynek összege a további szolgálat után emelkedett. Ezt viszont az állami egészségügy nem biztosította, így — a saját Hantos J. i. m.
