Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 102-104. (Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Zsemlye János: Az 183l-es kolerajárvány Abonyban

feleslegessé tette a jclző-harangozást, másrészt pedig naponta annyi volt a halott, hogy valamennyit szinte lehetetlen lett volna „elharangozni". .. Valószínű, hogy a harangozás eltiltásával egyidöben, tehát július 22-én lépett életbe a csoportos gyülekezés további szigorítása. „Bezáratnak a templomok is és az Isteni szolgálat meghatározott órákban úgy tartatik, hogy a lakosoknak mindenkor annak kezdete és vége, annak bizonyos részei (mint a szent Mise áldozatnak) a Templom harangjai által tud tokra adatik." Hátborzongató kép: az üres templomban miséző pap, és körös-körül a szalmatetős házakban az életükért és szeretteik életéért reszkető emberek. Eddig csak intették a lakosokat a temetés minél egyszerűbb és gyorsabb lebonyolítására. Az egyházak halottaikat kikísérték, a lelkipásztorok szolgálataikat ellátták. (A katolikusoknál a hagyomány szerint a szertartást végző pap 40 m-re állt a koporsótól.) Mostantól — a tömeges halálozásokra való tekintettel — az alábbi rendszabály lép életbe: „Ha meghal a beteg, annak testét, mihelyt a holttestvizsgáló azt megnézi és valóban holtnak lenni nyilatkoztatja, azonnal mészvízzel kelletik megönteni, e végre készített koporsóba tenni, minden kikísérés nélkül tsak a rendes sírásók által a kijelölt temetőbe vivén, mezítelen, és mély gödörbe eltemetni. A megholtnak minden ruháját, fehérneműjét, ágyleplét a temetőben szükséges elégetni, és a hamut ugyanezen sírba eltakarni. Az ilyen temetőket mély árkokkal körül vétetni és minekelőtte ötven esztendők le nem folyónak, nem szabad azt semmi esetben kinyittatni. Tiltatik a harangozás is, mely úgy is csak rémületet okoz a lakosok között." Minden megrázkódtatás közül — amely a lakosságot a járvánnyal kapcsolatban érte talán ez a legdrámaibb. Hozzátartozóiknak — akik még tegnap életerős, munkás emberek voltak és ma már halottak — még a végtisztességet sem adhatják meg. Olyan lelki megrázkódtatás lehetett ez, amelyet évek alatt — talán egy élet alatt sem lehetett teljesen kiheverni. Magyarázatát adja annak a viselkedésnek, amelyről egyik jelentésében Nagy József orvos számol be: „. . . az Halál most nem jön oly hirtelen mint elejénte, ahol az 2., 4., 6., 18., órák alatt a legizmosabb embereket is elragadta. Most a Halál 3 sőt 5 napig is késik, időt hagyna az orvosoknak és Orvosi Szekereknek munkálkodni, de fájdalom hogy a köznép ezen segedelmektől itten igen idegen és csak nagy üggyel-bajjal lehet őket reá beszélni betegségek kezdetén, hogy segedelmet keressenek. Többnyire elbújnak a betegségek első szakaszéiban. Csak amikor már papot hivat elnehezedése óráján tudhattyuk meg, hogy bizon Péter is vagy Pál is beteg. Ámbátor itten minden Utzáknak vizsgálói vannak, kik a házakat kétszer is bejárják kerületökben, de most jó módja van a munkás embernek hazudni, hogy dologra van. Csak holtan tudjuk meg, hogy beteg van a háznál. Továbbá több haszontalan zúgolódások történtek eleinte, hogy itten a kutak általam mérgeztetnek. De most midőn már vizet sem isznak a városban ezen szerencsétlen gondolkodású emberek és mégis meghalnak jobban kezdik hinni, hogy ezen baj valóságos ragályos betegség." A lakosság reakciója azonban érthető. Az emberek csak azt látják, ami történik: ha valakit a felvigyázók betegnek jelentenek, azt betegápolók elviszik és többé vissza nem kerül. Ugyanis ha meghal a kolera házban, ott rögtön a temetőben eltemetik (ez történik a legtöbb esetben) ha nem hal meg, akkor is ott tartják felgyógyulásáig. Egyáltalán: a kórház mint olyan, teljesen ismeretlen fogalom volt eddig. A nép egyébként is élénk fantáziája — most felfokozott hangulatban — termi a rémképeket az ottani kínzásokról, szenvedésekről stb. Jellemző, hogy a tanulmányt megelőző kutatásaim során, amikor idős emberekkel beszélgettem a témáról, akik tudták a kolera temető helyét vagy tudtak valamit az erről