Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 101. (Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Kiszely György: Theodor Schwann

az asztigmatizmus, a képdomborodás kiküszöbölésére még nem vagy alig került sor. (Itt ismét felbukkan Schleiden neve. Amikor Schleiden 1840-ben a jénai egyetem profeszszora lett, az ott kibontakozó optikus-ipar megalapítóját, C. Zeisst bevezette a mikroszkóp csodavilágába és ösztönözte mikroszkópokat előállító műhely létesítésére. Zeiss 1867-ben megnyerte üzeme számára Ernst Abbe fizikus-matematikust, akinek munkássága a fénymikroszkóp lehető legtökéletesebb formáinak kifejlesztéséhez vezetett. így Schleident tekinthetjük a Zeiss Művek szellemi megalapozójának.) A kisteljesítményű mikroszkópokhoz a preparátumok előkészítése is igen kezdetleges volt. Az izotóniás oldatok ismeretlenek voltak, így többnyire tiszta vízben foszlatással, szétválasztással, finom késekkel végzett kaparással nyerték a vizsgálati anyagot, esetleg borotvával készült, lehetőleg vékony szeletkéket használtak. A készítményeket ezután közvetlenül vizsgálták, s a mai elnevezés szerint refrakciós képet nyertek a mikroszkópban. Schwann nem egyszer panaszolja, hogy olyan képletek, részletek felismerése, megkülönböztetése, amelyek fénytörése közel azonos, nehézségekbe ütközik. Az azonos fénytörésű elemek pedig nyilván az akkori mikroszkópokban nem voltak elkülöníthetők. Schwann azonban a készítményekhez cseppentett ecetsavval a sejtmagok élénk előtűnését tudta elérni, ezáltal a maghártyát is jól megfigyelhette. A sejtkutatás igényei azonban éppúgy, mint az optika területén, a mikrotechnikával is újabb megoldásokat kényszerítettek ki. A mikroszkópi preparátum megfestésének, ezzel az ún. abszorpciós kép nyerésének első próbálkozása Corti nevéhez fűződik (1851), de a sejtmag és a sejt carminnal történő megfestésének használható, évtizedekig alkalmazott módját Gerlach 1854-ben dolgozta ki. Az első rögzítőfolyadékot J. Müller 1859-ban állította össze. A paraffin beágyazásra és ezt követően a mikrotomok használatára az 1870-es évek végén került sor (Merkel 1877, Giesbrecht 1881). Újabb évek teltek el a celloidin-beágyazás bevezetéséig (Schiefferdecker 1882). Schwann sokoldalú munkásságának legfontosabb részét 1839-ben megjelent könyve tartalmazza. A korszakalkotó mű címe: „Mikroskopische Untersuchungen über die Uebereinstimmung in der Struktur und dem Wachstum der Thiere und Pflanzen". E munka részletes ismertetése és elemzése külön tanulmányt igényelne. A szerző az előszóban összegzi a leglényegesebb mondanivalót : „Jelen műnek az a feladata, hogy az organikus természet két országának legbelsőbb összefüggését, a fejlődéstörvények, valamint az állatok és növények elemi részeinek azonosságát mutassa ki." Schwann kutatásai Schleiden munkái nyomán indultak el. Elsőnek a növényi sejtek és a porc, valamint a chorda sejtjeinek nagyfokú hasonlóságát ismerte fel. Összehasonlította ezek fejlődési elvét és teljes egyezést talált. Felismerésének alapgondolata a következő: ha élettanilag különöző elemi egységek (sejtek) azonos módon fejlődnek, akkor nyilván a fejlődés elve azonos. A Schwann előtti időben azonban éppen ez a fejlődési elv volt ismeretlen. Úgy gondolták, hogy a szövetek szemcsés masszából képződnek, a szemcsék kapcsolatban állnak a későbbi elemi egységekkel (sejtekkel), de hogy ez a kapcsolat milyen, az nem volt ismeretes. Már a „szemcsés massza" fogalma sem volt egységes. Hol sejteket, hol sejtmagokat, néha pedig törmelékeket, csapadékot jelentett. Mindenekelőtt tehát tisztázni kellett a sejt fogalmát. Schleiden a növényi sejtre vonatkozóan ezt írja: „Növényi sejten (cellula) kizárólag azt az elemi szervezetet értem, amely teljes kifejlettségében sejtanyagból képzett falból és félfolyékony N-tartalmú belsőből áll, és az egyetlen létező formaelemét képezi minden növénynek, amely nélkül növény nem létezik." E meghatározásból hiányzik a mag fogalma. Pedig Schleiden ismerte a sejtmagot, sőt a magvacskákat is, de a kifejlett sejtben nem tartotta állandó résznek. Schwann nem ad meghatározást, de a következőt írja: a sejtet fel lehet ismerni, hogy