Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 100. (Budapest, 1982)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK — ELŐADÁSOK - Ringelhann Béla: A leküzdhetetlennek látszó betegség: a malária
maláriával. A betegség keletkezése az égalj, a táj, annak fekvése a földalaptól függ. A poslevegő átlátszó, szagtalan, és a légnél nehezebb. Feltehetően itt a szénmonoxidra is gondol, bár alaposan tanulmányozza a levegő és talaj fizikai-kémiáját. Elmondja, hogy a lakosság minden harmadik tagja beteg: malarias. A Temesváron tartózkodó katonáknál a halálozási arány 14 élőre 1 halott jut. Foglalkozik a posláz megszüntetésével, és itt mindenekelőtt a tavak kiszárítására és gabonával való beültetésére gondol (amelyet 3 évvel a kiszárítás után tart csak szükségesnek) [32]. Finály 1864-ben ír a váltóláz visszatérő formáiról. Érdekes megemlíteni, hogy már ebben a korban ír az immunitás fogalmáról: immunitás fejlődik ki a malária elszenvedése után. Fiatalok és ifjú korúak betegednek meg; az öregek nem betegek, mert ők átmentek a fertőzésenés immúnissá váltak. A Bánátban akklimatizálódtak (hozzászokás a hideghez, páratartalomhoz), és a szerző tapasztalatai szerint 10—12 récidivât álltak ki. Ha elégtelen therápiában részesültek, a láz több éven át visszatér. Az Osztrák Birodalomban Mantovában és az Adria mellett tanulmányozták a betegséget, és azt találták, hogy az alföldi magyarok és a bánáti lakosok sokkal kisebb számban betegednek meg, mint a csehek, steierek, tiroliak. A kinin specifikuma a malária gyógyításának, és akkor adjuk, ha már hosszabb ideje fennáll a betegség [33]. A fent említetteken kívül még számos magyar írt a maláriáról: 1834-ben Papp [34], Tomcsányi 1871-ben a Szatmár megyében előforduló betegségről [35], Hajnal 1873-ban a Békés megyében uralkodó váltólázról [36], Bodor a Bihar megyében előforduló váltólázról ír [37], Genersich 1875-ben a Kolozsvár—Kocsárd-i vasútvonal építkezésénél előforduló megbetegedésekről és Szél 1881-ben a váltóláz statisztikájáról [39]. Kétli 1890-ben a malária aetiológiájáról [40] és Purjesz 1902-ben a maláriásokról szóló vizsgálatokról írt közleményt [41]. Utyancsak érdekes könyv a maláriáról a Budapesten született, majd Bécsbe költözött és ott működő Mannaberg Gyuláé, amely 1893-ban Bécsben jelent meg Die Malaria Krankheiten cimmel, utóbb még angolul is, 1894-ben [10]. Laveran 1880. november 6-án fedezte fel a betegség kórokozóját. Óriási felfedezés volt: sikerült kimutatnia az élő kórokozót. Algírban a híres Bone kórházban ismerte fel, és sietett Párizsban publikálni [42]. Ronald Ross angol katonaorvos 1897-ben fedezte fel a transzmissziót, amelyet a plasmodiumok hoznak létre. A szúnyog csípésével a malária tovább él, fejlődik, majd egy újabb csípéssel a szúnyog beoltja az emberbe, és vagy újabb egyént fertőz, vagy visszaoltja az eredeti beteg egyénbe [43]. Ez a két felfedezés utat nyitott a malária felismerésének, és a további években számos publikáció foglalkozott ezzel. Igen kiváló szerepet vittek ebben az olaszok, akik évezredes tapasztalatokkal rendelkeztek, és újabb felfedezésekkel gazdagították a világirodalmat. Marchiafava, Bastinelli, Grassi és Celli voltak a legnagyobbak a kutatók között. Nem felejthetjük el azonban egy magyar tudós jeles kutatásait, nevezetesen Jancsó Miklósét sem, aki Kolozsváron dolgozott, majd életpályáját Szegeden fejezte be. A nagy szomorúságunkra nemrégen elhunyt Hun Nándor [45] és Lukács Dezső [46] foglalkoztak Jancsó munkásságával. Jancsó 1864-ben Árapatakán született, és Budapestről a Wagner-klinikáról került Kolozsvárra. Purjesz Zsigmondnál dolgozott, és annak 1911ben történő nyugalomba vonulásakor ő lett az utóda. Amikor Kolozsvár 1919-ben Románia része lett, Jancsó továbbra is ott dolgozott, magángyakorlattal töltötte el két évét. 1930-ban hunyt el Szegeden, ahová meghívták az új egyetem belgyógyászati tanszékére.
