Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 97-99. (Budapest, 1982)

FOLYÓIRATOKBÓL - Die Waage, 1980—1981 (H. Szende Klára)

A tanult orvosnak keményen meg kellett küzdenie a kuruzslókkal és csodadoktorokkal. Ez őket is látványos pompára kényszerítette: pl. magas lovon vizsgálták a beteg vizeletét, onnan hirdették ki a diagnózist vagy adtak tanácsokat. Az utazó orvos zászlók alatt, herold kíséretében mutatta magát. Számos firenzei művész ábrázolta ezeket a jeleneteket. Az ún. „aranyhintók" végül is a XIX. században tűntek el; de a mágiától való leválást már a XIII. században sikerült az orvosok céhének véghezvinnie. A céhszövetség első lépcsőfoka az orvosok összefogása volt. A közösségi praxisnak egyik módja a „bottega" volt. így nevezték azt a közös helyiséget, ahol az orvos a beteg számára elérhető volt. Kívülről különféle jellel, pl. kiakasztott pajzzsal, más-más formájú urinüveggel jelezték. Itt vizsgálták meg a vizeletet, készítették az orvosságokat. A XIV. századbeli céhjegyzés már ,,Arte dei Medici" néven jelölte meg az orvosi céhet. A céhszövetség határozta meg, kik lehetnek a céh tagjai. Ügyelt a képzésükre, előírta a továbbképzést. Boncolást kellett végezniök évente egy-egy férfi és női holttesten, és nyilvános vitán kellett résztvenniök. A nem vizsgázó vagy alkalmatlan orvost elűzték. Szabályozták az orvosi fizetséget is. A céhek valósították meg az orvos hátramaradottainak és az invalidusoknak gondozását, illetve biztosítását. Az orvosok testülete fejlődött, majd mint „collegio medico" különült el a XVI—XVII. században. I. Cosimo de Medici módosította, továbbterjesztette hatáskörüket. Választmányi testületet alakítottak az akkori neves orvosokból, számszerint 12 tagból. A középkorban három betegség volt az uralkodó. Kezdetben a lepra, melynél a lényeges nem a gyógyítása, hanem az elkülönítés különböző módja volt. A pestises megbetegedések tömeges volta megváltoztatta a gyógyítás egész helyzetét. A lepra gyógyítása az egyház dolga maradt, a pestis az államé, a XV. században felbukkanó syphilisé pedig az orvos feladata lett. Az írás befejezéseként a szerzők számos olyan művészt említenek meg, akiket foglalkoztatott az orvos- és a természettudomány, és azokat műveiken ábrázolták is. Külön jelölik azokat a műveket, melyek Firenzében találhatók. Végezetül megemlékeznek irodalmi alkotásokról is, mint például a pestis betegséget leíró Boccaccio Decameronjáról; eljutnak Cervantes Don Quijote-alakjáig, akit mint a humánum modelljét, a lehanyatló középkor képviselőjét, ugyanakkor mint pszichológiai érdekességet mutatnak be. Christian Andrée: Rudolf Virchow als Urzeit forscher. Wie der Geheimrat aus Topfsammlern Topfgucker machte (122— 128. pp.). A Waage 1974. évi 3. kötet 1. számában (1—20. p.) találhatunk egy cikket Rudolf Virchow (1821—1902) halála után nyilvánosságra hozott leveleiről, melyeket 1888 február—májusában tett, egyiptomi— görögországi utazása alkalmával küldött feleségének. Ezekben részletes pontossággal számol be élményeiről, egyúttal mint magánembert is megismerhetjük. Az 1980. orvostörténeti számban megjelent írás Rudolf Virchowot, a sejtkórtan kiváló professzorát, mint őstörténész kutatót és archeológust mutatja be. Virchow első prehisztorikus kutatásait 1865 nyarától kezdte Lübtowban, Pyritznél a Daber-tó mellett, ahol a cölöpépítkezések érdekelték. Kutatásai eredményeiről a „Zeitschrift für Ethnologie" c. folyóiratban számolt be. Más területen is kutatott, ezenkívül várfalak és erősségek vizsgálataival is foglalkozott, melyekkel gyakran találkozhatott Kelet-Németországban. Két kerámiaréteget talált, egy régebbit és egy fiatalabbat. A régebbinek, mely i. e. 1100 körüli időtől a korai bronzkorszakig tartott, Virchow adta a „LausitzKultúra" nevet. Virchow nagy kutatási buzgalma erősen hatott Robert Behla luckaui orvosra, aki