Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 97-99. (Budapest, 1982)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK - ELŐADÁSOK - Kapronczay Károly: A sebészeti eszközök fejlődése a XV—XVI században
A SEBÉSZETI ESZKÖZÖK FEJLŐDÉSE A XV-XVI. SZÁZADBAN i\z orvostörténelem, ezen belül a sebészettörténet legszebb és legértékesebb tárgyi emlékanyagát az ó- és középkori ásatásokból előkerült sebészeti kéziműszerek, gyógyászati készülékek és segédanyagok alkotják, amelyek nemcsak adott korok sebészeti kultúrájára adnak támpontot, hanem bizonyos műszertípusok elterjedtségét is bizonyítják. A sebészeti eszközök fejlődéstörténetét, a műszerkincs gazdagodását és kapcsolatát a sebészet szakosodásával pontosan nyomon követhetjük az ó-és középkori sebészeti kéziratokban, e terület képekkel illusztrált ősnyomtatványaiban. A középkori céhes sebészképzés egyik alapkövetelménye a műszerismeret, a különböző sebészi fogásoknál használatos eszközök pontos megnevezése volt, amely formából a nyomtatás korában kinőtt az illusztrált sebészi könyv típusa, ahol a sebész már joggal büszke saját műszeralkotásaira, műszerújításaira vagy speciális segédeszközeire. Az orvosi műszer csakhamar illusztrációs anyaga lett nemcsak a sebészkönyveknek, hanem a XVIII. században megindult — az orvosi karon belül megszervezett — alacsonyabb képesítésű sebészképzés műszerismereti atlaszainak, összefoglaló jellegű kézikönyveinek is. Azonban az egyes sebészeti eszközök múltjára csak akkor történt utalás, ha annak bevezetése neves ó- vagy középkori sebész nevéhez kötődött, viszont összehasonlító jellegű fejlődéstörténetet nem közöltek, az egyes alapvető műszertípusok kialakítását és elterjedését nem követték nyomon. Akésőbbiekben a sebészeti műszer fontos illusztrációs anyaga lett az általános és az egyes orvosi szakterületek történetét feltáró orvostörténeti munkáknak, bár általános megnevezésen túl alig utaltak történetükre. A salernói sikola fordításai nyomán a görög-római orvosi hagyományok éledtek újjá az európai orvostudományban, és annak hatására a sebészet is fejlődésnek indult, bár kibontakozását nagyban korlátozta az az 1263-ból származó pápai edictum, amely az orvosokat eltiltotta a „véres beavatkozásoktól", így kialakult az alacsonyabb képesítésű sebészek rendje. Azonban a görög és az arab sebészeti kéziratok lefordítása nyomán a XIII. században már kiemelkedő tudású sebészek működtek, különböző sebészeti iskolák körvonalazódtak. Ugyanakkor a középkori egyetemek megalakulása csak mélyítette az orvos és a sebész ellentétét, annak ellenére, hogy az állandó háborúk miatt egyre keresettebb „szakember" lett a sebész, királyi rendeletek tették lehetővé a sebész céhek működését. A görög-római sebészi hagyományok felelevenítésére 1170 körül a salernói Ruggerio Frugardi (Rogerius) Practica chirurgiae c. munkájával kezdődött, amit Rolando pármai KAPRONCZAY KÁROLY A SEBÉSZET MEGÚJHODÁSA A KÖZÉPKORBAN
