Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 97-99. (Budapest, 1982)
TANULMÁNYOK - Monory Bulcs: Euthanasia — a pro és contra nézetek tükrében
nézetünk szerint, nem látszik elég meggyőzőnek, s ezért nem szolgáltat bizonyítékot az általa kifejtettek megalapozására. Rendkívül hidegen fogalmazza meg Boldizsár az álláspontját alátámasztani igyekvő kijelentéseit, melyekből, nézetünk szerint, hiányzik az orvosetika szelleme is. Csak ilyenként tudjuk felfogni azt az indoklását, mely szerint „a társadalomnak sem áll érdekében az ilyen beteg további fenntartása, mert ez már csak hiábavaló költségeket jelent és elvonja az anyagi eszközöket, és az emberi energiáit más, gyógyítható betegektől".* 1 ' Miként lehet ezt a kijelentést minősíteni?! — amikor közismert, hogy ez a vélemény szöges ellentétben áll az orvosetika kodifikált, parancs jellegű kinyilatkoztatásával. Véleményünk szerint a halálos dózis beadása még ilyen esetben sem lehet megengedett, ugyanis ez ellenkeznék azzal a jogi és etikai alapelvvel, amely szerint az orvos a gyógyításra esküdött, következésképpen tevőleges cselekedetével nem okozhatja a rábízott beteg halálát. Horváth a már többször hivatkozott tanulmányában írja: „... az orvos jogosan jár el, ha tudományos meggyőződése alapján, adott esetben tevékenységének súlypontját a végstádiumba jutott beteg fájdalmainak csillapítására helyezi, még akkor is, ha tudatában van az elkerülhetetlen haléü közeli valószínűségének. " Ezen álláspontjának indoklásaként megemlíti : „. . . a jognak biztosítania kell a társadalmi érdekkel összhangban a kiutat a lelkiismereti dilemmából. Ez pedig csak akként lehetséges, ha elismerjük, hogy az orvos szabadon választhat tudományos és etikai meggyőződése alapján a kétirányú kötelezettség között és választása miatt neki nem tehető szemrehányás. Jogilag fogalmazva : az ilyen helyzetben létrejött magatartás jogellenességét kizárja a társadalmilag elismert egyenrangú érdekek kollíziója. " 47 Ezzel egyetértünk, de megjegyezni kívánjuk : abban az esetben, ha az orvos tudata átfogja, hogy a fájdalomcsillapítás adott esetben az igen nagy mennyiségű dózis miatt egyben a beteg azonnali halálát is jelenti, akkor etikátlan és egyben jogellenes e nagy mennyiségű dózis beadása! Tökéletesen osztjuk Horváth nézetét abban, hogy e kérdés megítélésében a nyugati etikai kérdésekkel foglalkozó szakirodalom ún. „kettős hatás"' elvét alkalmazni nem lehet. Ezt az elvet akként fogalmazzák meg, hogy az orvos nem tartozik felelősséggel a beállott halálért, ha a végstádiumba jutott betegnek a fájdalomcsillapítás egyre növekvő dózisú rendjén lényegében már halálos dózist ad be, ugyanis az orvos elsődleges akarata a fájdalmak enyhítésére irányul, amelyet el is ér, s csupán csak másodlagos hatás az, hogy a beteg esetleg meghal. Véleményünk szerint ez a szándéketikai kérdésmegközelítés a büntetőjogi gondolkodásban elvi és gyakorlati okokból egyaránt elvetendő — többek között az orvosi szándék irányának bizonyítási nehézségei miatt —, ugyanis a büntetőjogi gondolkodás eredményközpontú, s ezzel az előbb vázolt gondolkodásmód összeegyeztethetetlen. Szükségesnek érezzük kifogás tárgyává tenni Boldizsár fejtegetésében a „gyógyíthatatlan beteg" szóhasználatot is. Ez annál is inkább indokoltnak látszik, mert tudomásunk szerint ezt a kifejezést a hatályos magyar jog nem használja — habár ezzel ellentétes álláspontot vall Jobbágyi Gábor Euthanasia — egy élő probléma polgári jogi szempontból című tanulmányában 48 —, és nézetünk szerint nem is lenne sem célszerű, sem etikus ez a fogalmazásmód. Ugyanis a tudomány fejlődése töretlenül felfelé ívelő, tehát nem túlzás azt állítani, hogy amit ma valamelyik orvos gyógyíthatatlan betegségnek vél, az „holnap" már esetleg gyógyíthatóvá válik, az időközben felfedezett és alkalmazásra került gyógy46 Boldizsár F. i. m. 87. 47 Horváth T. i. m. 649. 48 Vö. Jobbágyi G. i. ro.
