Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 97-99. (Budapest, 1982)
TANULMÁNYOK - Monory Bulcs: Euthanasia — a pro és contra nézetek tükrében
ítélet, s ennek folytán a kegyelmezési jog gyakori igénybevétele következett. A törvényhozások más része, mint például a XIX. században létrejött német és belga büntető törvékönyvek, valamint az 1878. évi magyar büntető törvénykönyv abból a megfontolásból indult ki, hogy az élet elidegeníthetetlen jog, melynek jogtalan megsemmisítése akkor is büntetendő, ha azt a megölt maga kívánta. Ugyanakkor a fenti büntető törvénykönyvek másfelől abból indultak ki, hogy a megölt beleegyezése folytán ezen esetekben az egyéni jogsértés teljesen hiányzik. Mindezek miatt ezt az esetet kiemelték a közönséges emberölések sorából, s delictum sui generis gyanánt, saját lényegének megfelelő büntetés alá vonták. A különböző jogrendszerek többsége a kívánatra való ölést szánalomból történő emberölés bűntetti tényállása alapján tárgyalja. Érvényre jutott az a nézet, hogy tekintettel kell lenni az ilyen cselekmények nemes indítóokaira (barátság, együttérzés, szánalom stb.), amelyek a bűnösséget nagymértékben enyhítik, a cselekményt ezért a szándékos emberölés egyéb alakzataitól eltérően, önálló bűntettként, enyhébb büntetési tétellel kell szabályozni. A XIX. században létrejött néhány büntető törvénykönyv a kívánságra való ölést, mint az öngyilkosságban való részesség egyik esetét szabályozta, és a szándékos emberölés alapeseténél lényegesen enyhébb büntetéssel sújtotta. A beleegyező megölésével tehát analóg esetet képez az, ha valaki mást öngyilkosságra bújt fel avagy abban segélyez. Míg az öngyilkosságot a kánonjog alapján büntették, az arra vonatkozó felbújtatás és segélyezés büntethetőségét is mindenütt elismerték. Amióta azonban a tisztultabb felfogás a modern államok törvénykönyveiből — jogi és politikai okokból — kiküszöbölte az öngyilkosság bűntettét, azóta a törvényhozásoknak az abban való részesség büntetőjogi méltatása tekintetében is kétféle álláspontja ismeretes. Egyrészük, mint például a belga és a volt német birodalmi törvénykönyv merev következetességgel ragaszkodott ahhoz az elvhez, hogy ha valamely cselekmény önmagában nem büntethető, akkor arra vonatkozólag a részességet sem lehet büntetni. így ezek a büntető törvénykönyvek büntetlenül hagyták az öngyilkosságra irányzott felbujtási és segélyezést is. Más részük azonban, mint például a szász, a thüringiai és a badeni büntető törvénykönyvek, valamint az 1878. évi magyar Btk., nem mint részességet, hanem mint önálló, büntetendő cselekményt vonták büntetés alá az öngyilkosságban való segélyezést, illetőleg az arra irányuló felbujtási. Az 1878. évi magyar büntető törvénykönyv 282. paragrafusa az alábbiakat tartalmazza: „Aki valakinek határozott és komoly kívánsága által bíratott arra, hogy őt megölje: három évig terjedő börtönnel büntetendő"'. A miniszteri indoklás hangsúlyozza, hogy ez az eset indokaiban is különbözik a szándékos emberölés más eseteitől, ugyanis ezek indoka: az ellenségeskedés vagy a haszonvágy, a gyűlölet, míg emezé: a barátság, a könyörület stb. Az euthanasia hosszú évtizedeken keresztül majd minden büntetőjogász tevékenységében kiemelt témaként szerepelt. Karl Binding német büntetőjogász Alfred Hoche orvossal, élete utolsó, nagy feltűnést keltett művében a legtisztább humanitárius érzéstől indíttatva fejtette ki azt a javaslatát, amely büntetlenséget kívánt biztosítani annak, aki a gyógyíthatatlanul beteg és az élettől mást, mint alig elviselhető szenvedést nem váró embert, egy erre rendelt bizottság előtt is kifejtett határozott kívánságára a fájdalommentes halálba segíti. Az elgondolás szerint igen embertelen volna az a jogrend, amely azt tenné elkerülhetetlenül kötelezővé, hogy a beteg súlyos kínok között pusztuljon el. Maga Binding is nyitva hagyta azonban annak a lehetőségét, hogy sürgős esetekben a bizottság előzetes megkérdezése nélkül lehessen a halálbasegítést végrehajtani, amikor is a bizottság a megengedettséget utólagosan bírálná felül, és bizonyos esetekben — így elmebetegeknél,
